Az utóbbi időben a saját nyelvi projektjeim helyett másokéra figyelek. A felgyűlt nyelvtanulási tapasztalataimmal szeretnék segíteni másoknak.
Évi egy nagyon régi olvasóm, és megkértem, hogy írja össze a tapasztalatait egy teljesen új nyelv megtanulásáról. A nulláról kezdte, majd egy gyenge év alatt eljutott egy kellemes társalgási szintre – a cél az volt, hogy úgy tanuljon és haladjon, hogy az beleférjen a sűrű életébe és mégis legyen látható hatása. Avagy lassan, de biztosan.
Nem csak akkor menő valaki, ha 3 hónap alatt letesz 8 felsőfokú nyelvvizsgát, hanem akkor is, ha munka, magánélet és megannyi dolog mellett tud folyamatosan tanulni és haladni. Azért tetszik Évi története, mert megmutatja, hogy így is lehet.
Az írás megahosszú, viszont tele van gyöngyszemekkel, benne van minden, ami kell egy jó dráma-komédiához (ami a nyelvtanulás természetesen): izgalom, csalódás, óriási sikerek, szorongás, határok átlépése, fogak összeszorítása, na meg egy csomó szorgalom.
Ha megakadtál valahol a nyelvtanulásban, frusztrált középhaladó vagy, vagy csak egyszerűen nem tudod, hogy merre tovább, akkor csinálj egy csésze kávét, dőlj hátra, és olvasd végig – garantálom, hogy egészen máshogy fogsz nézni a nyelvtanulásra!
Ja, igen, fontos: Évi portugálul tanult, de nem ez a lényeg. Az elvek, az érzelmek, a megoldások, amiken végigment és megtalált, azok mind nyelvtől függetlenek.
Azért is tetszik a története, mert könnyű vele azonosulni:
A bunkó tanár, aki már az elején elveszi az ember kedvét a tanuástól, a „most mihez kezdjek?” kérdések tömkelege, „hol kezdjem?”, „mit csináljak és mit nem érdemes?”.
A nyelvtanulásnál valahogy mindig figyelmen kívül hagyjuk a legnehezebb részt: az érzelmeinket.
Hogy mi történik, mikor hibázunk? Miért rándul össze a gyomrunk tőle? Vagy miért szorongunk egy beszélgetés előtt már napokkal, mikor tudjuk, hogy nem kellene? Évi történetéből gyönyörűen kijön minden. Tulajdonképpen mintha a naplóját olvasnánk végig – ez felbecsülhetetlen értékű számomra, pontosan azért, mert ezekről a nehéz dolgokról nem beszélünk eleget.
De majd most!
(Megjegyzés: Évi többször hivatkozik mentorprogramra és a közös munkánkra. Ez a szolgáltatásom jelenleg nem elérhető, de ha neked megszólalási parád van, akkor a Szólalj meg! online kurzus érdekelhet.)
Utáljuk egymást a nyelvtanárral
A nyelvekkel kapcsolatos sikereim és kudarcaim szinte tipikusnak mondhatók. A szüleim úgy gondolták, hogy nagyon fontos a nyelvtudás, ezért már az általános iskola első osztálytól angol órákra jártam.
Majd általános iskola felső tagozatában német órákon vettem részt, aminek keretében félévente jött egy új némettanár, aki képtelen volt megbirkózni azzal, hogy az órákon olyan diákok is részt vesznek, akiknek nem életük álma németül tanulni.
De az igazi lejtmenet a középiskolában kezdődött, amikor az angoltanár közölte, hogy egyeseknek van tehetsége a nyelvtanuláshoz, másoknak meg nincs, és én az utóbbi csoportba kerültem a tanár ítélete szerint.
A francia tanárral meg nemes egyszerűséggel kölcsönös volt az unszimpátia.
De ugye az egyetemi diploma feltétele volt két nyelvvizsga, szóval neki kellett futni mindkét nyelvből, és számomra egyértelmű volt, hogy az én diplomám nem fog beragadni nyelvvizsgák hiányában. Hogy ne legyen olyan egyszerű a dolgom, azért még otthon is megkaptam útravalónak, hogy a nyelvtanulás egyszerűen az értelmes embereknek nem megy jól, mint én, mert unalmasnak és értelmetlennek találják a szavak magolását.
Nagy szerencsémre végül egy olyan magán angoltanárhoz kerültem, aki pszichológus is volt, és nem volt rest időt és energiát ölni abba, hogy először kicsit rendbe tegyük az önbecsülésemet. Mai napig hallom, ahogy mondja:
“Szerintem nincs olyan, hogy nyelvérzék. De ha mégis van, akkor neked biztosan van.”
Ez egy olyan mondat, amit rossz napokon mai napig előveszek.
Ezek után háromszor futottam neki mind az angol, mind a francia szóbelinek, de meglettek a nyelvvizsgák.
Szóval végül én nyertem!
Érteni akarom, avagy az új nyelvi kihívás
Az élet úgy hozta, hogy rákényszerültem, hogy angolul elboldoguljak. Így szereztem néhány sikerélményt és a világ is megnyílt, mikor rájöttem, hogy angolul mennyivel több anyag elérhető azokban a témákban, amik érdekelnek. Örök dilemmám volt azonban, hogy mi lenne a jó nyelvtanulási cél: az angolomat tegyem rendbe, vagy a franciát hozzam fel középszintre, vagy kezdjek bele egy teljesen új nyelvbe, szemeztem a hollanddal és a svéddel, de tovább sosem jutottam.
Aztán 2014 őszén úgy döntöttem, hogy elég volt az időhúzásból.
Annyi rossz élményem van az angol és a francia nyelvtanulással kapcsolatban, hogy inkább választok egy teljesen új nyelvet.
A következő nagyon fontos szempontjaim voltak:
Olyan ország nyelvét akartam megtanulni, ami Nyugat-Európában van, van tenger és alapvetően jó idő van, illetve nem túl népszerű Magyarországon. Ha elindulunk Magyarországtól nyugatra a Földközi-tenger mentén, akkor Olaszország, Franciaország, Spanyolország és Portugália jön egymás után. A portugálon kívül mindegyik kiesik, mert elég népszerűek Magyarországon. Tudom, hogy szlovénul vagy máltaiul is megtanulhattam volna, de igazából én böktem egyet a térképen, majd döntöttem és elköteleződtem. Tettem ezt úgy, hogy soha nem jártam előtte Portugáliában, sőt igazából külföldön sem nagyon, és a tengert sem láttam soha.
Így utólag olvasva teljesen irracionális és megalapozatlan döntés volt, viszont egy nagyon határozott döntés és elköteleződés volt, ami nekem nagyon sokat segített utána a következő négy évben.
Igazából a következő három év nem mondhatnám, hogy túl sikeres vagy hatékony lett volna nyelvtanulás szempontjából. Végigcsináltam a Duolingot portugálul, amiről utólag kiderült, hogy brazil portugálul van, szóval rakhattam helyre a fejemben később a kiejtést meg jó néhány nyelvtani szabályt. Vettem tankönyvet, előfizettem egy online tananyagra, de nem igazán tudtam, hogy hogyan használjam ezeket. Portugáliáról szóló előadásokra jártam és Portugáliáról olvastam magyarul.
És igen elolvastam mindent Bálinttól, az Anki kurzust is megvettem, amikor megjelent.
Elvileg mindent tudtam ahhoz, hogy én egy hatékony és önálló nyelvtanulóvá váljak, és mégsem történt semmi.
Nekem soha nem okozott gondot a tanulás, soha nem is értettem azokat, akiknek nehézséget okoz megírni egy házi dolgozatot vagy felkészülni egy vizsgára.
Nyilván a közvetlen környezetem tudna arról mesélni, hogy néha milyen kínkeserves volt megírni egy-egy házi dolgozatot, milyen hisztik és nyűglődések kísérik néha az alkotást. Higgyétek el, a jó tanulók élete sem könnyű, de a lakótársaké meg még nehezebb. Viszont minden nyafogás ellenére legalább azt mindig tudtam, hogy mik a lépések ahhoz, hogy a végén legyen egy házi dolgozat.
De a nyelvtanulással kapcsolatban azzal szembesültem, hogy van egy csomó eszköz, amit lehetne használni, még tudom is, hogy mit mire és hogyan kellene használni, viszont képtelen vagyok valami rendszert kialakítani belőlük, attól meg a korábbi élményeim miatt rettenetesen féltem, hogy elmenjek egy tanárhoz vagy egy nyelviskolába.
Úgy voltam vele, hogy én inkább szenvedek egyedül, csak még egyszer egy magyar anyanyelvű nyelvtanár kezébe ne kerüljek.
Aztán 2018. január 1-én ültem az évtervezőm felett és immár negyedszer került fel a célok közé a portugál nyelvtanulás és a lisszaboni utazás. Úgy éreztem, hogy ez így nem mehet tovább, most már tényleg tenni szeretnék valamit ezért az egészért.
Úgyhogy még az év első napján vettem Lisszabonba áprilisra repülőjegyet.
Úgy voltam vele, hogy addig majd kitalálom, hogy mi lesz, még egy használható portugál nyelvtudást is összeszedhetek addig.
Végül annyi minden történt az év első hónapjaiban, hogy sem azt nem volt időm kitalálni, hogy mi lesz Lisszabonban, sem nem tanultam szinte semmit portugálul.
Szerencsére Lisszabonban jól beszélnek angolul, így nem volt gond. Így Lisszabont kipipálhattam az évtervezős listámon, de még mindig nem sikerült semmilyen lépést tennem a nyelvtanulással kapcsolatban.
A mentorprogram
És akkor Bálint 2018 májusában meghirdette a mentorprogramot.
Én rögtön tudtam, hogy nekem ez kell, itt van egy csomó minden a fejemben, hogy mit kellene meg hogy kellene, de nem áll össze, és itt a lehetőség, hogy majd most összeálljon. De persze ez nem volt ilyen egyszerű.
Eleve a bekerülés egyik feltétele az volt, hogy készítsünk egy háromperces videót azon a nyelven, amivel szeretnénk bekerülni a mentorprogramba.
Én előtte életemben nem beszéltem portugálul, kis túlzással, de három percet egyben pedig biztos, hogy soha.
Eleve ez a videózás, szerintem ezzel embert lehet kínozni.
Nem ismertem, hogy hogyan működik ez a funkció a telefonomon, merre kell, hogy nézzek, hogyan legyen elfogadható a háttér, és még portugálul is kellett beszélnem. Szóval minden bajom volt. Bezzeg, ha előtte instastoryban folyton posztolgatok…
Annyira féltem az eredménytől, hogy meg sem mertem nézni, hanem átküldtem a tesómnak, aki közölte, hogy ez így nem jó, mert felülről kell venni magam, ne rebegtessem a szempillám, amit idegességemben mindig csinálok, és a kamerába nézzek, ne balra fel, amit meg akkor csinálok mindig, ha gondolkodom.
Szóval újra neki futottam, megint elküldtem a tesómnak, azzal, hogy én ezt még egyszer végig nem csinálom most magammal, hogy nagyon örülnék, ha megkapnám az elfogadható minősítést.
Szerencsére megkaptam, és ezzel bekerültem a mentorprogramban. Szeretném hangsúlyozni, hogy nagyon féltem, szerintem ez a videóm is átjön, és akkor még el is kellett küldeni, vállalni, hogy nem csak a tesóm fogja megnézni, aki feltétel nélkül szeret, hanem egy vadidegen.
Jelentkezéses videó a mentorprogramba (2018.05.04)
A mentorprogram egy 12 hetes nyelvtanulási program volt Bálint vezetésével.
Fontos, hogy nem nyelvet tanultunk, hanem Bálint azon volt elsősorban, hogy azoknak a módszereknek és eszközöknek a segítségével, amikről a blogon is olvashattok, megértsük és megtanuljuk, hogy hogyan tudunk önállóan nyelvet tanulni.
Egyáltalán kipróbáljunk, majd használjunk olyan eszközöket, mint az Anki és az italki.
Illetve hogy minél többet tanuljunk arról, hogy mi magunk hogyan működünk, hogyan és mikor tudunk jól tanulni, hogyan akadályoznak a félelmeink, épp ezért többször kaptunk nyelvtanulástól független komfortzóna elhagyós feladatokat is.
Mindeközben természetesen mindenki tanulta az általa választott nyelvet, de a hangsúly azon volt hogy a heti minicélokat teljesítsük, amik mindig azt célozták, hogy mint önálló nyelvtanulók fejlődjük, ezek lehettek újabb minivideók vagy az Anki használatának elsajátítása.
Természetesen ezzel egyidejűleg a nyelvtudásunk is fejlődött, de nem ez volt a fókusz.
Rengeteget tudnék írni arról, hogy miket csináltunk a mentorprogramban, de szerintem sokkal érdekesebb volt a belső út, és inkább a küzdelmes részéről mesélnék, mert a videók úgyis meg mutatják a haladást, az eredményt.
A 12 hetes program elején meg kellett fogalmaznia mindenkinek egy célt, ami nekem a következő volt.
“Amit mindenképp szeretnék: elmenni egy Meetup Português-ra. Két hetente van ilyen Budapesten, mindig jól megnézem, aztán elengedem. Életemben először szerintem hosszabban akkor beszéltem portugálul, mikor csináltam a videót. Szóval én oda szeretnék járni a portugálok közé beszélgetni. Szerintem 12 hét alatt az a reális ezzel kapcsolatban, hogy összeszedek annyi élő szavas gyakorlatot meg annyi hallás utáni szövegértést, amivel le merek menni, és 20 mondatnál többet merek/tudok beszélni.“
A cikk végére majd kiderül, hogy ez hogyan sikerült.
A programban számomra az egyik legkeményebb dolog az volt, hogy állandóan küzdöttem az idővel.
Átlagosan 3-4 órát tanultam hetente, ami önmagában tervezést, szervezést igényel.
De nagyon sok időt vettek igénybe a plusz feladatok és arra is kellett erőforrásokat fordítani, hogy az új eszközöket megtanuljam használni. Sokszor nem nagy dolgokról volt szó, de azért először nézegettem egy ideig a lang8 és az italki honlapját is, persze hamar összeraktam, hogy mi merre van, de ha túl sok ilyen jön nagyon gyorsan egymás után, az nagyon megterhelő.
Mivel az Ankit már ismertem korábbról, ezért nekem az italki jelentett nagyobb kihívást, és nagyon nem irigyeltem azokat, akik a programban találkoztak először az Ankival.
Az italki esetében már az órafoglalástól nagyon féltem, úgyhogy többször neki futottam. HR-esként dolgozom, vagyis mindennap vadidegen embereket interjúztatok, ettől függetlenül jeges rémülettel töltött el annak a gondolata, hogy én egy idegen emberrel felvegyem a kapcsolatot, hogy portugál órát vegyek tőle.
Idézet a haladási naplómból:
“Túl vagyok az első portugál órámon italkin. Megijedni nem volt időm, mert hazajöttem, bekapcsoltam a laptopom, és nem működött. Tartalék laptop elő, kiderült, hogy nem tudom a Skype jelszavam, akkor újat kérni, és nem működött a kamera. Szóval végül telefonon keresztül jelentkeztem be. De mire ezeket végigzongoráztam, addigra már csak két perc volt az óra kezdésig. Nagyon nagyon fárasztó volt, a 30. percnél azt vettem észre, hogy egyszerűen képtelen vagyok tovább tartani a fókuszt, hogy felfogjam, hogy mi történik.”
Azt hiszem, hogy fél év telt el, hogy már nem ment le a következő monológ a fejembe óra előtt:
“nem vagyok normális, szombat reggel van, aludhatnék, és ehelyett itt kínzom magam”.
Pedig Anitával, a portugál tanárommal nagyon egymásra találtunk, mindketten imádjuk a Harry Pottert és nagy álmunk, hogy legyen majd saját könyvtárszobánk.
Ami pedig a legfontosabb Anita tényleg eléri azt, hogy azt érezzem, hogy megy ez, hogy jó vagyok, hogy tudok portugálul, még akkor is, ha a jelenlegi szintem messze van az anyanyelvitől.
Számomra az italki használata az egyik legnagyobb hozadéka a programnak, mert ez is egy olyan eszköz, amiről tudtam, hogy van, de ha nincs kiadva feladatba, „soha” nem kezdem el használni. Ugyanakkor mai napig rettenetesen izgulok, mikor új tanárral veszek próbaórát.
Negatív beidegződések és egyéb gátak
Nagyon érdekes az idegennyelvnél, hogy mennyire nem engedi meg magának a hibázást a legtöbb ember, pedig én magyarul is tudok nagyon furákat írni, mondani, de akkor tudom, hogy fáradt vagyok vagy nem figyeltem, de nem kételkedem a magyar nyelvtudásomban.
Ugyanígy azt tapasztaltam, hogy érdemes mögé nézni, hogy miért nem értek valakit vagy az aznapi leckét, pedig már “kellene” értenem.
Nyelvtanulóként többször volt olyan kellemetlen élményem, hogy “semmit” nem értettem abból, amit a másik mond, és „semmit” nem is tudtam értelmesen megfogalmazni.
Ilyenkor is nagyon fontos reflektálni arra, hogy valójában mi történik, mert sokszor nem a nyelvtudással van a gond.
Ha magyarul beszélgetek valakivel, akkor is előfordul, hogy azt érzem, hogy teljesen mások vagyunk, és nem értem, amit mond és nem is érdekel, vagy csak egyszerűen túl nagy a zaj, ezt az anyanyelvemen sokkal hamarabb észreveszem. De ha idegen nyelven történik ez, akkor hajlamosak mindent a nyelvtudásunk hiányára kenni. És az egész villámgyorsan átmegy önbántásba.
Épp ezért nagyon nehéz jó beszélgetőpartnert találni, mert én nem akarok csak azért beszélgetni valakivel, mert éppen tud portugálul. De ha találok olyat, aki tényleg érdekel, hogy mit szeretne mondani és én is nagyon el szeretnénk neki mondani dolgokat, akkor bármennyire is döcögős az egész, akkor át fogom magam küzdeni a nyelvi nehézségeken.
Ezért Anitával kezdettől fogva olyan témákkal dolgozunk, amik engem nagyon érdekelnek. Így sokkal hamarabb tanultam meg a pozitív pszichológia szakszavait, mint hogy bármit is tudjak mondani az időjárásról, és a már az ötödik órán a busójárást hagyományát próbáltam nagyon lelkesen elmagyarázni.
Hasonlóan érvényes ez a hanganyagokra.
Nem csak a nehézség dönt, hogy mennyit értek, hanem hogy érdekel-e, amiről szó van. Vannak szövegek, amiknek a témája untat, nyilván nem értem, mint ahogy az unalmas órákat is átaludtam egyetemen. Ezért én ha nem értek valakit vagy valamit portugálul, pedig egyébként tudom, hogy reális lenne, hogy értsem, akkor gyanakszom, hogy egyéb zavaró tényezők vannak.
Iszonyatosan nagy lelkesedéssel vetettem bele a mentorprogramba, mindent akartam azonnal. Úgyhogy Bálint már az első online konzultációnkat azzal zárta, hogy lassítsak, és ezt még nagyon sokszor elmondta, de azért én elmentem a falig meg még azon túl is.
Bálint előre szólt, hogy ez a 12 hét egy nagyon intenzív időszak lesz, és készültem is rá, így elköszöntem a családomtól és a barátaimtól három hónapra. Nagy részük ismert annyira, hogy tudta, hogy ezt most komolyan gondolom, de volt, aki nem értette, hogy miért nem érek át spontán beülni meginni valamit.
És egyáltalán próbáltam minden tevékenységemet úgy szervezni, hogy ne akadályozzanak a nyelvtanulásban, hanem segítsenek benne.
Ennek ellenére a program közepére teljesen beomlottak a szokásaim.
A program kezdete előtt egy hónappal kezdtem egy új munkahelyen, ami miatt egy órával hamarabb kellett kelnem, mint előtte, és még ehhez az új helyzethez sem alkalmazkodott igazán a szokásrendszerem, mikor bejött a program. A program alatt pedig végül minden kikopott, ami fontos lett volna: mozgás, meditálás, írás. Nekem ez három dolog adja az erőmet, a lendületemet, ezeket nem lett volna szabad feladnom.
A fentiek miatt még azzal is nagyon küzdöttem, hogy eleget aludjak. Eleve sokszor szeretnék 36 órányi tevékenységet beleszuszakolni egy napba, és ennek sokszor az alvás látja kárát. Ráadásul ha az ember nagyobb szellemi megterhelésnek van a kitéve, akkor egy-másfél órával növekszik is az alvásigénye. Én pedig ahelyett, hogy növeltem volna, csökkentettem.
A nyelvtanulás egy maraton, hosszú távon működő rendszert kell kialakítani
Néha jobban megéri lemenni futni vagy elmenni aludni, mint átnézni még egy igeidőt. Nekem nagyon kell figyelnem, hogy nehogy a teljesítménykényszerem áldozata legyek.
Mert az nagyon jó, hogy összeszorított foggal ugyan, de bele tudnék rakni akár napi egy órát is a tanulásba, de nekem is, a környezetemnek is és a nyelvtudásomnak is jobbat tesz, ha csak fele ennyit teszek bele hetente, sőt, beiktatok néha pihenőnapokat.
A pihenőnap nem arról szól, hogy ma nincs kedvem tanulni, ezért spontán aznap reggel kinevezem ezt a keddet pihenőnappá, majd erre hivatkozva a szerdát, a csütörtököt és a pénteket is, aztán azt veszem észre, hogy két hete nem tanultam semmit.
A program alatt a pihenőnapokat ugyanúgy beírtam minden hétre előre a naptáramba, mint hogy melyik nap milyen anyagból szeretnék tanulni, és aznap nem is gondoltam a portugálra, vagy csak kicsit, de így bűntudat nélkül tudtam pihenni vagy mást csinálni. Így is már az említette teljesítménykényszerem miatt nem érzékeltem, hogy mennyire fáradt vagyok és hogy igazából normális is, hogy fáradt vagyok.
Aztán a program felénél egy pénteki napon, amikor nagyon kimerült voltam és stresszes a munka miatt, meg sötét is volt meg hideg, pedig nyár közepe volt, azt éreztem, hogy most aztán semmi nem jó, nekem semmi nem megy, és csak a fejemre akarom húzni a takarót, amíg elmúlik, amit érzek.
Klasszikus mélypont, de én ehhez nem vagyok hozzászokva annyira, még tanulom, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Egyébként ilyenkor tényleg jobb, ha az ember a fejére húzza a takarót és alszik. De még jobb, legalábbis nekem az segített, hogy segítséget kértem, Bálinttól, hogy most akkor mi van.
Együtt könnyebb
Nagyon sokat tud segíteni, ha vannak olyan emberek a környezetünkben, akik értik, hogy min megyünk keresztül, mert akkor ők el tudják mondani, hogy minden rendben van, mert látják, hogy mennyit tettem bele, és normális is, hogy fáradt vagyok, hogy van ez így, hogy minden összejön.
Ebben az esetben nagyon ideális volt, hogy Bálinttal tudtam beszélni, mert ő folyamatosan követte előtte, hogy mi történt velem a hat hét alatt. De mindig érdemes körülnézni, mert az egész program alatt arra jöttem rá, hogy sokkal több ember van, aki tud nekem segíteni, mert ha nem is a nyelvtanulásban, de abban, hogy milyen egy hosszabb, megterhelő projektet végigvinni.
Minden nehézség ellenére, nekem szerencsére sosem volt az az érzésem, hogy rohadjon meg az egész portugál nyelv, csak az Ankira voltam dühös, meg a harmadik típusú múlt időre, de az sosem jutott eszembe, hogy én ezt abbahagynám, bármilyen fáradt voltam vagy bármilyen nehézségbe ütköztem.
És hogy mi lett a célommal, idéznék a haladási naplómból megint:
“Nyilván élőben (nem Skype-on) beszélni valakivel az nagy kihívás és nagy ugrás lenne. De ehhez annyi nyelven kívüli és rajtam kívüli tényező tartozik, hogy lehet, hogy ezek az egyéb tényezők nyírnák ki a projektet és engem. És tudom, hogy az eredeti cél a meetup volt, de egyszerűen képtelennek érzem magam, hogy hirtelen több emberrel találkozzak.”
Szóval ezt az eredeti célomat elengedtem, és annyira az ezután választott programvégi célom teljesítésével sem voltam elégedett, amire pedig a következő kommentet kaptam Bálinttól:
“Egy pillanatot lépjünk hátra és nézzük meg: milyen témákról tudtál érdemben beszélni mennyi idő után? Azért ez NEM szokványos. Ez nagyon jó. Nem csak azért, mert kikerüli a könyvek tintaszagát, és mert reális, hanem azért, mert ennek tényleg van értelme és ha Anitával még kedvelitek is egymást, az meg aztán szerintem sokkal többet ér minden 30 perces videónál. :)”
Ez a bemutatkozó videó, amit egy hónap után kellett csinálni (2018.06.03)
Ez a szabadtémás videó, rá egy bő hónapra (2018.07.15)
Nem jutottam el a portugál meetupra, vagyis a célom szigorúan véve, nem teljesítettem. Szerintem akkor az volt a jó döntés, hogy nem mentem el. Fontos, hogy jól fel tudjuk mérni, hogy mi az, amit még bírunk, ami azon a vékony határon van, hogy ugyan félelmetes és kihívást jelent, de nagy eséllyel sikerrel vesszük az akadályt.
Felesleges belelöknünk magunkat olyan szituációba, amire akár mentálisan, akár nyelvtudás szempontjából nem vagyunk felkészülve, mert ezek a kudarcélmények csak rombolnak és hónapokra visszavehetik a nyelvtanulási kedvünket. Ellenben egy jól kiválasztott és ezért sikerrel vett kihívás szárnyakat adhat.
A nyelvi edzés
A 2018 nyári három hónapos mentorprogram nagyon intenzív volt, nagyon hasznos és egy hihetetlen sikerélmény, de egyben nagyon fárasztó.
A program második felében már részben azzal motiváltam magam, hogy augusztusban várt rám egy 9 napos nyaralás Portóban.
Ahol rögtön első reggel hasznát vettem a portugál nyelvtudásomnak, mert a brazil takarítónő mindenképp ki szerette volna takarítani a szobámat, én meg ezt teljesen feleslegesnek gondoltam.
Később is tudtam próbálgatni a szárnyaimat, mert nem egyszer olyan étterembe sikerült betérnem, ahol a személyzet nem beszélt angolul.
Bálint felajánlotta, hogy a program után is folytathatnánk az együttműködést, de ezúttal minden teljesen az én igényeimre, céljaimra lenne szabva és én örömmel éltem ezzel a lehetőséggel.
A mentorprogram és a nyelvi edzés közötti két hónapot arra használtam, hogy visszaépítsem az összes szokásomat az életembe, amiket sajnos, a mentorprogram alatt beáldoztam.
Nagyon visszavetett, hogy nem aludtam eleget, nem sportoltam és a reggeli rutinjaimhoz nem volt energiám időben felkelni, amik viszont mindig iszonyatosan sokat hozzáadnak a napomhoz.
Viszonylag messzire járok dolgozni reggel 8-ra és a rutinjaimmal a reggeli készülődés nekem elvesz másfél-két órát, így azt kellett elérnem, hogy kilenc és tíz között ágyba kerüljek, hogy reggel ötkor kipihenten tudjak kelni, ami kellő elhatározással és tervezéssel végül sikerült.
Így mikor októberben újra a rajtvonalhoz álltam, tudtam, hogy mindenre, vagy majdnem mindenre lesz energiám és időm, ami nekem fontos.
Fókuszban a kíméletes tempó
A mentorprogram alatt mindig voltak heti minicélok, minifeladatok, de Bálinttal úgy láttuk, hogy ez a fajta intenzitása a céloknak most nem szükséges, inkább egy hosszú távon működő nyelvtanulási rendszer kialakítására törekedtünk.
Az elv az volt, hogy inkább lassan haladjunk, de biztosan, ne égjek ki, ne fáradjak ki indokolatlanul.
Nekem a portugál egy szerelem projekt, nem kell sem a munkámhoz, sem nyelvvizsgához, teljesen a saját örömömre tanulom, így nincs is rajtam időnyomás szerencsére. Úgy gondolkoztam, hogy még évekig fogok tanulni portugálul, vagyis egy olyan rendszert és terhelést kellett kitalálni, ami fenntartható.
Tehát azt teszteltem, hogy mely eszközöket, módszereket szeretném használni és ezeket hogyan és milyen rendszerességgel építem be az életembe. Most így hét hónap távlatából szinte biztosan mondhatom, hogy talán egy eleme sincs a rendszernek, ami örökké maradni fog.
Bár viszonylag biztos vagyok, hogy az Anki és az italki nyelvórák még jó ideig maradnak, de az igényeim alapján sokat változott, hogy éppen milyen anyagból tanulok, hogy a nyelvtanon van a hangsúly, a kiejtésen vagy a szókincsbővítésen. Illetve nekem azért is fontos váltogatni az anyagokat, mert az elme az már csak olyan, hogy egy idő után elkezdi a unni a dolgot, és elkezd nyafogni, hogy “már tök régóta csináljuk ezt, meddig lesz ez még így”.
Ilyenkor szoktam váltani Practice Portuguese-ről Portuguese Labra, vagy kezdek el igeidők helyett a szókincs bővítéssel foglalkozni.
Ehhez nagyon fontos a haladási napló, hogy lássam, hogy mikor mivel és mennyit foglalkoztam, illetve minden héten írok néhány mondatot a sikereimről és a nehézségeimről is, és ez mind Bálintnak, mind nekem nagyon hasznos, hogy lássuk, hogy mikor és min kell változtatnunk. Bevallom, hogy nekem az elején nagyon macerás volt tölteni és nem volt a szívem csücske a dolog, de már néhány hét után az emelkedő számok miatt megérte, most pedig, hogy egy évnyi önreflexió van már benne a tanulási folyamatomról, hihetetlen kincses bánya.
Ami nekem folyamatosan fenntartja a motivációmat, hogy igyekszem bevonni a nyelvet a mindennapjaimba. Az anyanyelvi tanárom, akivel heti szinten beszélgetünk, abszolút nyitott rá, hogy olyan témákról beszélgessünk, amik engem egyébként is érdekelnek: Harry Potter, pozitív pszichológia, pénzügyi tudatosság, utazás, a munkám.
Kezdetektől fogva eredeti cikkeket ad meg felkészülésnek az órára, ami sokszor nagyon küzdős, de abszolút megéri, hogy már portugálul is tudok magabiztosan mondani tíz mondatot a munkámról, pedig a gyógyszeriparban foglalkozom toborzással és a gyógyszeripari szakszavakkal magyarul is sokszor küzdök.
Ezenkívül beszereztem a Harry Pottert portugálul, kinyomoztam, hogy a portugál tv mely műsorait hol és hogyan tudom online portugál felirattal nézni, illetve bekövettem Instagramon, Youtube-on portugál nyelvű oldalakat a fentebb már említett témakörökben.
Természetesen nem jut mindenre időm, így az olvasás meg a sorozatnézés nem annyira vált be, és Instagrammon sem olvasok végig minden posztot vagy a Youtube-on sem nézek meg minden új videót, de naponta körbe vesz a nyelv, és egy-két szót, kifejezést mindig tanulok ezekből.
Az egy nagyon nagy élmény volt, mikor rájöttem hogy vannak témák, amikről valóban nagyon sok információt portugálul gyűjtök és többször kezdtem úgy baráti beszélgetésekben a mondatot, hogy “erről olvastam egy portugál cikket/posztot…”
Természetesen Bálint mindig gondoskodott róla, hogy a szokásos tanulási folyamat mellett legyenek kisebb kihívások, amiket teljesítenem kell, nehogy túlságosan a komfortzónámon belül maradjak és hogy biztosan fejlődjek.
Így többször kellett új tanárokkal órát vennem italkin, amik általában azzal a pozitív élménnyel zárultak, hogy “jé, megint egy idegen ember, aki érti, hogy mit mondok”, illetve a rettegett videók is többször visszatérek.
2018 november elején ez volt a helyzet:
2019 január elején ide érkeztem meg:
Ideje szintet lépni!
Bálint látva a 2019 januári videómat, úgy döntött, hogy ideje szintet lépni.
Bár egy tudatos döntés volt, hogy nem célok mentén haladok, azért az változatlanul ott volt háttérben, hogy én szeretnék elmenni Meetup Português-ra. Ezzel kapcsolatban az volt a kérésem Bálint felé, hogy én ezt nem fogom felhozni, mert annál jobban rettegek az egésztől, viszont ő szóljon, ha itt az idő, és akkor én nem vitatkozom, nem ellenkezem, hanem elmegyek.
Nyilván mikor Bálint januárban szólt, hogy februárra tervezzem be, hogy elmegyek egy meetupra, akkor nem ment ez az egész olyan egyszerűen. Mondjuk azt betartottam, hogy egy hanggal nem ellenkeztem, de iszonyatosan féltem az egésztől.
Nehéz lenne megmondani, hogy miért féltem ennyire, mondhatni teljesen irracionális volt az egész. Nekem alapvetően nincs megszólalási parám idegen nyelven, ismeretlen társaságban is viszonylag jól feltalálom magam, bár sokszor idő míg felengedek és addig csendes megfigyelőként vagyok jelen, és mégis a meetup valami rettenetesen félelmetes dolognak tűnt.
A következőket csináltam meetup előtt, hogy jól sikerüljön.
- Először is szorgalmasan szorongtam, elég hülye hobbi, de tudtam, hogy ezzel nem nagyon tudok, mit csinálni, így működöm, hogy előtte szétszorongom magam, aztán szerencsére mikor már a helyzetben vagyok, akkor elmúlik.
- Másodszorra írtam a szervezőnek, hogy milyen ez, meg érdemes-e menni, ha még “csak” ennyire tudok portugálul, aki nagyon kedvesen válaszolt is, így már abból a néhány mondatból, amit leveleztünk, kiderült, hogy nem eszik meg a portugál nyelvtanulókat, illetve hogy ezzel a nyelvtudással is szívesen látnak, nem csak felsőfokúaknak szól a klub.
- És végül, de nem utolsó sorban, izzítottam egy segítőmet, egy barátnőmet, akivel a meetup előtt megittunk egy sört és biztosított róla, hogy ő nem engedi, hogy hazamenjek meetup helyett.
Meetup utáni rövid összefoglalóm Bálintnak:
“A Meetupon mindenki nagyon kedves volt, érdeklődő meg türelmes. Ildi meg Te kiváló támogató hátteret biztosítottatok. Én meg ügyes voltam és bátor….Szerintem megyek máskor is!”
Azt hiszem, egyértelmű, hogy nagyon jól sikerült, utána napokig a föld felett lebegtem, és hétvégén elmentünk megünnepelni a barátnőimmel a Lisboa Bakerybe, csak hogy stílszerűek legyünk.
A félelmeimmel kapcsolatban a szervező visszajelzése a következő meetup előtt:
“Mitől féltél, múltkor is tök jól elbeszélgettél’.
Hát, igen, ez egy jó kérdés!
Nyilván nagyon elfáradtam az izgulás miatt is, meg így más hallgatni, érteni, beszélni, hogy van egy csomó háttérzaj, meg több emberre kell figyelni, azért ehhez képest egy italki óra nagyon steril és könnyen követhető.
Megállni és visszanézni: honnan -> hová
Két tanulság nagyon fontos nekem abból, hogy végül miért sikerülhetett jól.
- Az egyik, hogy előtte kilenc hónapig Bálint és én mindent elkövettünk és megtettünk, hogy ez nekem jól sikerüljön, szóval már ‘csak’ el kellett mennem, és hagynom, hogy történjen meg az egész.
- A másik, hogy nagyon jó volt a hátterem, a segítőim. Tudom, hogy nekem kellett tanulnom, gyakorolnom mindennap, és végül nekem kellett elmennem a meetupra és beszélgetnem, de egyedül nem ment volna.
Nem csak Bálintra gondolok, hanem a családomra és a barátaimra, akik a három hónapos mentorprogram alatt tudomásul vették, hogy kevesebbet látnak, akik végig támogattak az egészben, és tudomásul veszik mai napig, hogy a szombat délelőtt az italki óráké, és eszerint kell a programokat szervezni
A videókkal kapcsolatban szeretném bevallani, hogy én egészen februárig egy videómat sem láttam, Bálint visszajelzéseire támaszkodtam velük kapcsolatban.
Nyilván én is éreztem, hogy van fejlődés, de a videóknak pont az a lényege, hogy ne az érzéseimre kelljen támaszkodni, hanem legyen egy dokumentálva objektíven. Szóval a meetup sikere után összeszorítottam a fogam márciusban, és megnéztem őket.
Az egész egy rettenetesen pozitív élmény volt.
Elsőre az jutott eszembe, mikor láttam őket, hogy hihetetlenül cukik ezek a videók. Nyilván az elsőn, amivel a mentorprogramra jelentkezem, majd meghalok a félelemtől, még egyáltalán nincs rutinom ebben az egészben, sem a portugálban, sem a videózásban.
Aztán persze egyre jobb lesz, én mindegyik után elég nagynak érzékeltem a fejlődést, és nagyon jó élmény volt szembesülni ezzel, hogy hogyan beszélek egyre magabiztosabban, rutinosabban, gyorsabban. Egy szóval megéri videókat készíteni és visszanézni őket, még akkor is, ha elsőre nagyon furának, netán cikinek érzi az ember az egészet,
A mottóm lehetne a lenti idézet magamtól:
“Utólag persze nem is értem, hogy mitől féltem. És szerintem nem is az a baj, hogy fél az ember, az rendben van, sokszor azért olyan a helyzet, hogy aki nem fél, az valójában hülye. Inkább az a fontos, hogy megcsinálja az ember, annak ellenére, hogy fél.”
Természetesen Bálinttal a munkát nem hagytuk abba, csak azért mert sikerült “túlélnem” egy meetupot, sőt utána még elmentem néhányra, és természetesen továbbra is folytatom a portugál tanulását. A cikkben szerettem volna képet adni az egész utamról: onnan, hogy elkezdtem egy teljesen új nyelvet, elértem oda, hogy el tudtam menni egy portugál találkozóra, amit élveztem és érdekes új emberekkel ismerkedtem meg.
A legnagyobb tanulság, hogy kérjek segítséget, illetve hogy nem vagyok egyedül, no meg hogy egy hihetetlenül támogató csapatom van. Így sokkal könnyebb haladni.
Bálint észrevételei:
Nagyon becsülöm Évit, hogy arccal, névvel és videókkal vállalta az egész történetét. Kemény dolgokon ment keresztül, viszont a sikerek sem maradtak el! Egy extrovertált embernek lehetséges, hogy nem olyan nagy szám, hogy elmegy egy meetupra és ott ismeretlenekkel azonnal barátságokat köt.
De ez nem megy mindenkinek így.
Valakinek egy kicsit jobban rá kell készülnie (és itt most magamra ismerek én is).
Irtózatos mennyiségű munka kell ezekhez a látszólag apró dolgokhoz.
„Jajj már, mit bénázol, miért nem mered kinyitni a szád? Mitől félsz?”
A fejünkben van egy csomó olyan korlátozó hiedelem, ami miatt azonban valahogy mégis nehezek. És egy embert sem ismerek, akit a rendhagyó igék ragozása tántorított volna el a nyelv megtanulásától. Hanem a fejében lévő – egyébként teljesen érthető – sztorik.
Évi története ezen megy végig, hogy hogyan ölte meg ezeket a démonokat. Ez nem arról szólt, hogy ő most 2 perc alatt felsőfokú nyelvvizsgát csináljon. Hanem arról, hogy szeretne megtanulni portugálul, és nem szeretne beleszakadni, DE szeretné látni a folyamatos fejlődést.
És azt hiszem, hogy sokan ebbe fásulunk bele. Hogy mindent tegnapra akarunk, csak valaki mutassa meg a csodamódszert, meg a négy hét alatt 3000 szavas szókincset megtanító appokat, közben meg csak azt kellene elfogadni, hogy egy stabil nyelvtudáshoz idő kell.
Elhatározás, kitartás, érzelmi intelligencia és IDŐ kell egy nyelv megtanulásához.
