Az elmúlt hónapokban számtalan kérdés érkezett a szerkesztőségi postaládába, melyekből az egyik leggyakoribb a „már tudok x nyelven, de nem tudok szépen, választékosan beszélni” volt. Kissé lírai hangvételű írásunk a témáról elmélkedik. Erre tessék!
A probléma
Sokan vannak úgy, hogy elérnek egy bizonyos szintet az adott nyelven, tudják az összes ragozást és igeidőt, lehetetlen, még a Webster szótár szerkesztői által is alig ismert szavakat vágnak zsigerből, sőt, még megszólalni is képesek – ám valahogy mégis úgy érzik, hogy nem tudják kifejezni magukat. Nem tudják szépen kifejezni magukat. Természetellenesnek érzik a saját beszédüket és utálják saját magukat hallani. Új társaságban vagy, ahol az adott nyelv a közvetítő médium? Akkor inkább meg sem szólalsz, nehogy “hülyeséget” mondj, ráadásul helytelenül. Ismerős? Nekem nagyon.
A saját történetem (hosszú, de tanulságos)
Hadd égessem be magam most egy kicsit: leírom a saját történetemet az angollal, valamint természetesen megosztom az útközben összegyűlt tapasztalatokat. Tizennégy éves koromban kezdtem el tanulni, viszonylag későn, ám meglehetősen nagy affinitást mutattam az irányába, így két év alatt sikeres középfokú szóbelit tettem a rettegett Rigó utcában (ironikus módon írásbelim azóta sincs, köszöntem szépen, jól megvagyok nélküle) – ebben nagy szerepe volt annak, hogy egy hónapot volt szerencsém Finnországban tölteni, ahol tudvalevőleg elég magas szinten bírják az angolt, így nem volt probléma a gyakorlással.
Tekintve, hogy Szabolcs cimborámmal ketten voltunk az egész világ ellen a mi 16 évünkkel, eléggé gyorsan fel kellett találni magunkat: a reptértől kezdve a bolton át a rendőrségig (khm) mindenhol ki kellett vágnunk magunkat – nem volt más választásunk, mint használni a hiányos nyelvtudásunkat, már ha nem akartunk belefagyni a -30 fokos Finn éjszakába. Ez az egy hónap intenzív használat elég volt arra, hogy “elhiggyük”, hogy mi most aztán már tudunk angolul, tök természetesen, tök folyékonyan beszélünk.
Teltek-múltak az évek, életemben egyre meghatározóbb lett az angol nyelv, végül már annak aktív használatából kerestem meg a kenyérre valót (fordítóként), mikor jött a lehetőség, hogy Ausztráliába költözzek. Ekkor már 12 éve nyűttem a nyelvet és noha szépirodalmi regényeket soha nem írtam, azért elég jól elboldogultam vele. Az új országba kerülve hirtelen rengeteg új emberrel találkoztam, új társaságok, új események, új helyzetek – ahol illett volna mutatni valamit abból, hogy Kelet-Európában is ismerik azt a szót, hogy “szociális” – ezt azonban én leginkább mély hallgatásokkal cáfoltam.
Ha kérdeztek, két szóban elintéztem a választ, és azt is úgy, hogy “biztos, hogy helyes legyen nyelvtanilag”. Ez két dologra volt jó: egyrészt egy idő után feladták a szekálásomat, másrészt pedig totál kirekesztve éreztem magam – a saját hibámból. Nem igazán éreztem önmagamnak az angolt – ami röhejes volt, hiszen már gyakorlatilag anyanyelvi szinten tudtam. A teljesítményem mégsem ezt mutatta.
Mégis, mi hiányzik?
Egy teljes évig éltem úgy az országban, hogy szinte alig használtam aktívan a nyelvet (passzívan igen, hiszen a kinti fősulin természetesen angolul hallgattam a tárgyakat) – aztán egy mobilszolgáltató céghez kerültem, ahol viszonylag sokat kellett telefonon beszélnem, ami először rettenetes élmény volt. Minden nap úgy mentem dolgozni, mintha a saját akasztásomra battyogtam volna.
Mivel sok választási lehetőségem nem volt, amennyiben a hasam továbbra is meg kívántam szilárd étellel tölteni, azt a módszert választottam, hogy egyszerűen belevetettem magam a beszédbe. Nem gondolkodtam, hanem egyből tárcsáztam a számot és az adott helyzetre reagáltam. Iszonyatosakat bénáztam, bakiztam, szenvedtem és saját magam előtt égtem. Teljes három hétig. Aztán megszűnt. Tökéletesen idevág Churchill idézete:
If you’re going through hell, keep going.
Ha a poklok poklán mész keresztül, menj tovább!
Ekkor már kezdett világossá válni, hogy a filozofálás és menet közbeni analizálás nagyon szép és jó, csak éppen kommunikálni nem fogok tudni miattuk.
A segítő kezek
Két nagyon jó barátot szereztem ezen a helyen: Russellt és Matet. Mivel az első napokban egyedül voltam, mint a kisujjam (ráadásul az egyedüli nem-ausztrál emberként a cégnél), villámgyorsan körülnéztem, hogy milyen szociális hálót tudnék magamnak szőni. A két úriemberről már első ránézésre is tudtam, hogy biztosan el lehet velük fogyasztani egy-két (húsz) korsó sört (ami meg is történt, nem egy ízben). Borzasztóan vágytam társaságra, hasonló gondolkodásúakra, mondjuk ki: barátokra.
Russell szépen és választékosan beszélt, de rengeteg szlenget használt, Mat pedig nem csak félig angol volt és hadart, de emellett dadogott és még több szlenget használt, mint Russell. Azonban azt már akkor is tudtam, hogy a nyelv csak egy híd, egy eszköz – a nyelvtanulás lényege maga a másik személy megismerése. Ezt a hidat pedig a lehető leggyorsabban fel kellett építenem, hogy megtarthassam a társaságukat. Először is csaltam, ahol csak tudtam – úgy tettem, mintha mindent értenék – pedig Mat 240 szó/perces tempójánál örültem, ha kulcsszavakat elkaptam és a kontextusból kihámoztam, hogy mit is akarhatott mondani. Persze néha lejött, hogy fogalmam sem volt, miről beszél, ekkor ott volt az idő visszakérdezni: “tehát, akkor azt mondod, hogy…” és megismételtem a saját, suta, egyszerű szavaimmal a mondandóját.
Átfogalmaztam, átgyúrtam a sajátomra, az én agyamnak is befogadhatóra. Mivel interakciónk mindennapos volt, azért természetesen nem csak hallgatnom és értenem, de reagálnom és válaszolnom is kellett bizonyos helyzetekre és dolgokra – itt pedig el is érkeztünk történetünk fő mondanivalójához: az ember egyszerű szavakkal és kifejezésekkel is tökéletesen kifejezheti magát. Sokkal fontosabb mondjuk 999 szót tudni és azokat folyékonyan összefűzni, mint mondjuk passzívan 9999 szót, amiből a jó életnek nem tudunk összerakni egy értelmes mondatot, mert addigra már háromszor irányt váltott a társalgás. A régi mondás itt is érvényes: nem a mennyiség, hanem a minőség számít!
Tudj kevesebbet, de azt biztosan és pontosan! Ennek meg is lett az eredménye: országos cimborákká váltunk a két lókötővel és rengeteget lógtunk együtt, ha ők nincsenek, akkor nem is tudom mi lett volna velem kint. Persze közben rengetegszer éreztem, hogy “ezt jobban, szebben is tudnám mondani”, de a már említett kondíciók miatt erre sem lehetőségem, sem időm nem volt. Így aztán megtanultam angolul gondolkodni és úgy reagálni. Ehhez annyi kellett, hogy pontosan ismerjem, hogy ők milyen szerkezeteket használnak – ez pedig abból jött, hogy rengeteget hallottam őket beszélni.
Pár hét után azt vettem észre, hogy már nem okoz gondot kifejezni magam, teljesen természetes, hogy angolul kell reagálni valamire, értettem a poénokat és azonnal tudtam mindenre reflektálni – de még mindig nem voltam elégedett a teljesítménnyel. Még mindig nem éreztem “sajátomnak” a nyelvet – dühített a dolog, de nem tudtam vele mit kezdeni, a suli és két meló mellett már csak néhány sörnek jutott hely. Hagytam is az egészet a francba. Aztán pár hónap múlva újra megvizsgáltam a dolgot és azt vettem észre, hogy ugyan nem én vagyok Shaw, de már nincs bennem az a frusztráló érzés, hogy “nem az enyém a nyelv”. Azt mondtam, amit akartam, úgy, ahogy akartam, értem a szlenget, oda-vissza szakszövegeket fordítok és nem okoz problémát a helyi hatósággal való viaskodás sem (nyelvi szempontból – nyugalom, van ott is bürokrácia rendesen!).
Tapasztalatok és konklúzió
Megfigyelésem és tapasztalataim a következőket mondatják velem: azonnal hagyd abba az aggódást azon, hogy “nem beszélsz elég jól és szépen” és csak beszélj. Beszélj egyszerűen, de helyesen. Tanuld meg egyszerűen kifejezni magad – tanuld meg azt az 50 igét, ami a legfontosabb és gyakorold be azok pontos használatát. Aztán rakj hozzá főneveket. A legvégére hagyd a mellékneveket.
Szleng? Ha nem élsz az adott országban, tedd fel magadnak a kérdést: kell? Nem. Minek? Ha pedig kikerülsz pár hét/hónap alatt magadtól felszeded. Egyelőre ne terheld magad vele. Csak szépen fokozatosan. Tanuld meg az alapokat jól és helyesen, aztán utána pakold rá folyamatosan a dolgokat. Több év aktív nyelvtanulással töltött idő után azt kell mondanom: megéri egyszerűsíteni, és a kevesebb néha sokkal több.
