Induljunk ki abból a naiv feltevésből, hogy mindenki, aki valaha is nekiállt egy új nyelvet tanulni, szerette volna elérni az anyanyelvű szintet. Ergo mondhatjuk azt, hogy a nyelvtanulás célja az, hogy mindegy második anyanyelveként forgassuk az új idiómát. Ez persze sarkított példa, ám csak az egyszerűség kedvéért vegyük ezt alapul. Mégis miért van az, hogy ezeknek az embereknek a töredékének a töredéke éri el ezt a szintet? (Egy jó példa erre az Antimoonos srác, aki lengyel létére gyakorlatilag anyanyelvű amerikai).
Nyilván okolhatnánk a módszert, a motivációt (vagy inkább annak hiányát), a tanárokat, a drága tanfolyamokat, magunkat, a nyelv nehézségét, a hülye kiejtést és még sok mindent. Lépjünk egy kicsit vissza és tekintsünk így a kérdésre: kell-e nekem egyáltalán anyanyelvű szinten beszélni, funkcionálni az adott nyelven? Biztos vagyok benne, hogy a többségnek nem a válasza. Elég csak gyorsan letenni a nyelvvizsgát, hogy megkaphassuk a diplomát, vagy az előléptetést. Egy mérnök, vagy programozó az esetek 90%-ban csak az írott nyelvet használja, azt kell értenie – hova erőlködjön a beszéddel? Teljesen világos, nincs is ezzel gond.
Hibákat elkövetni kötelező
De mi van azokkal, akik tényleg szeretnének jók lenni az adott nyelven? Akik szeretnének magabiztosan, mondhatnók: irigylésre méltóan megszólalni? Rájuk bizony zilliárd órányi tanulás és rengeteg megaláztatás vár az elkövetett hibákért. Nem tudod, hogy mikor kell aposztrófot használni az angolban írásban? A levelezőpartnered már biztosan röhög a markába, hogy „még ezt sem tudja, heh”. Nem használod a spanyolban a subjunctive-ot? Az a csinos spanyol csaj csak biztosan úgy tesz, mintha élvezné a veled való beszélgetést, magában pedig azt gondolja: „micsoda idióta”. Sikerült összeraknod életed első kínai mondatát – csak éppen rossz tónust használtál, így a kedves magasztalás helyett valami tömény obszcenitást zúdítottál a partneredre? Jobb, ha most rögtön harakirit követsz el, mielőtt a nyilvános megaláztatás miatt élve nyelne el a föld.
Remélhetőleg az előbbi pár sorból áttűnik az irónia, mellyel csak egy hanyag kontrasztot akarunk állítani a ténynek, hogy nem szabad félni a hibák elkövetésétől. Közhely, de igaz. Sőt: egy MIT tanulmány szerint minél több hibát követünk el, annál gyorsabban tanulunk (mellesleg Tim Ferriss és Benny is ezt hangsúlyozza). Ja, hogy nem ez miatt aggódsz, hanem a szégyenteljes pillanatoktól? Szerencsére ezt a legkönnyebb megoldani: egyszerűen nem kell vele foglalkozni. Ha elfogadod a tényt, hogy idegen nyelvet tanulni szívás, még hozzá nem is kicsi, akkor könnyen belátható, hogy ez egy természetes velejárója a dolognak.
Rossz hír: csak te gondolod ezt megsemmisítőnek, ergo minden áron kerülendő dolognak. Felesleges tovább ragozni az egészet, inkább fogadd el, hogy néha kényelmetlen helyzetekbe kerülsz. Ami viszont nem mindegy, az az, hogy hogyan kezeled: az előbbi gondolatot folytatva egészséges önbizalommal kell tekintened magadra és azt gondolni, hogy „én itt most tanulok, végre elkövettem egy hibát, amit teljesen ingyen és bérmentve ki is javítottak nekem. Tuti, hogy többet nem fog előfordulni, hiszen egy életre megjegyeztem. És ha mégis, akkor sem dől össze a világ. Nyelvet tanulni csupa móka és szórakozás.”. Banális? Az. Működik? Igen.
Nem akarok itt most a közhelyes „a gyerekek is így tanulnak, meg őket nem érdekli, ha hibát követnek el, stb.” gondolatsorba belekeveredni, ehelyett inkább a következőre szeretnék rávilágítani, amelyet 2 éves ausztráliai tartózkodásom után sikerült is elég vastagon megtapasztalnom:
Az anyanyelvűek is számtalan hibát követnek el. Sőt, olyanokat is, amiket egy becsületes tanuló soha. Ami még rosszabb: ők nincsenek is tisztában vele. És mivel nem tudják, hogy helytelenül beszélnek/írnak, ezért nem is szégyenkeznek miatta. Mert nincs is mi miatt. A kommunikációs folyam zajlik, gondolatokat cserélünk és szocializálódunk – elértük a nyelvtanulási célunkat. Csokorba gyűjtöttem egy pár hibát, csak úgy a miheztartás végett:
Az anyanyelvűek is hibáznak
Első könnyed példánk a többes számra vonatkozik. Ha azt mondom, hogy „There is a tree in the garden”, akkor az azt jelenti, hogy „Van egy fa a kertben”. Azonban ha azt akarom mondani, hogy „Fák vannak a kertben”, akkor az „There are trees in the garden”. Ennek ellenére el kell mondanom: megszámlálhatatlan alkalommal hallottam Ausztráliában a szótár szerint főbűnnek számító „There is trees”, „There is the tickets”, stb. kifejezéseket. Nyelvtanilag helytelen. Érdekelt valakit? Nem. Ezzel persze nem helytelen beszédre akarunk ösztönözni, ám észben kell tartani, hogy azért mert hibákat követsz el, még nem fogsz a pokolra jutni. Legfeljebb nevettek egy jót. Tudom, nagyon sokáig én is féltem ettől az egésztől, és inkább másodpercekig gondolkodtam a helyes szófordulat használatán – addigra azonban már teljesen más volt a téma, én pedig lemaradtam róla. Megérte? Nem.
A második példa előtt sokáig értetlenül álltam. Egy kedves kinti barátommal sokat sms-eztünk, és egyszer azt írta, hogy „I should of brought the car yesterday” (El kellett volna hoznom a kocsit tegnap – azonban ez helyesen így lett volna: I should have brought the car yesterday). Természetesen értettem mire gondol, azonban furcsálltam, hogy ennyire mellélőtt helyesírásban. Szóvá is tettem neki legközelebbi találkozásunkkor, hogy miért „of”-ot írt „have” helyett – ő azonban csak értetlenül nézett rám. Nem értette mi a bajom. Nem tudta, hogy helytelenül írta – ez az egész pedig onnan jön, hogy erős akcentusa miatt, valamint a tény miatt, hogy a „should have” szavakat egyben mondják ki, nem tudta, hogy azt pontosan hogy írják. Persze beszélhetnénk az angolszász országok írás és olvasási problémáiról, melyek főleg az oktatásból erednek, ám azt kell mondanom, hogy igen meglepődtem, mikor ugyanezt a hibát láttam egy egyetemet végzett, vállalkozó barátom írásában. Nem is egyszer. Ez nem őket minősíti, egyszerűen csak azt akartam bemutatni, hogy hibákat mindenki csinál – a vízválasztó az az, hogy hogyan kezeli az ember. Remélem most már egy kicsit azért könnyebb szívvel gondolsz a dologra, hogy látod: az anyanyelvűek sem tökéletesek. Távolról sem.
Aztán jöhet a nagy kedvenc: az angol igeidők. Létezik belőlük egy talicskányival, mi azonban most a múltat nézzük meg. Vegyük az egyszerű múlt és a befejezett jelen közötti különbséget, melyet a magyar anyanyelvű ember nehezen ért meg. Igazából semmi ördöngösség nincs benne, előbbi arra vonatkozik, ha valami múltbeli esemény kihat a jelenre, míg utóbbi nem. Ez persze ködösen hangzik, ezért nézzünk meg egy példát: Ha azt mondom, hogy „I’ve just closed the door”, akkor azt jelenti, hogy az ajtó be van csukva, tehát valaki nem tud bejönni kintről. Ha azt mondom, hogy „I just closed the door”, akkor az azt jelenti, hogy becsuktam az ajtót, megtörtént, kész, pont. Na, de: ha ezt életbeli szituációra vetítjük, ahol másodpercenként új gondolatok hangzanak el, nem teljesen mindegy, hogy melyiket használjuk? De igen. Elmondtad, amit akartál, hogy az ajtó be van csukva. Kész. Pont. Senkit nem érdekel, hogy melyik múltat használtad, beszélgetőpartnered meg fogja érteni. A miérteket meg hagyjuk meg a nyelvészeknek. Igen ám, de sok, tökélyre törekvő ember elméjében ott fog motoszkálni a dolog: de most az anyanyelvű azt gondolja, hogy teljesen hülye vagyok, mert nem is azt használtam, amit kellett volna. Francba, legközelebb háromszor is át kell gondolnom, hogy mit mondok. Jó hírem van: nem így van.
Több száz angol anyanyelvűvel folytatott beszélgetéseim során bátran kijelenthetem: még csak észre sem veszik. Mert nem csak az számít, hogy mit mondasz, hanem meglepő módon főleg az, hogy hogyan. Nem hiszed? Több barátomtól megkaptam már, hogy ha velem beszélnek, teljesen el is felejtik, hogy nem vagyok anyanyelvű ausztrál, és csak néha esik nekik le, mikor jobban figyelnek az akcentusomra, vagy nagy ritkán visszakérdezek egy szleng szóra, hogy mit jelent. Pedig én sem gondolkodom, hogy most melyik múltat használjam, vagy mi a 100%-ig, szótárpontos, ide illő szó. Ellenben úgy hangsúlyozom, úgy fűzöm össze a szavakat, azokat a szavakat és kifejezéseket használom, amiket ők. Imitálom őket. Úgy beszélek, ahogy ők. Hibásan. És ez így van jól. Tökéletes nyelv csak a szótárban létezik. Mi viszont nem szótárakkal akarunk kommunikálni, hanem hús-vér emberekkel. Ugye?
Konklúzió
Lezárásnak tehát annyit, hogy noha az eszményi állapot az lenne, ha a kiválasztott nyelvet tökéletes, anyanyelvi szinten tudnánk beszélni, ez az állapot gyakorlatilag elérhetetlen. Tehát a nagy tanulság a végére: ne erőlködj, nem ez az állapot a cél. A cél, hogy tanulj, szórakozz, kommunikálj és a legfontosabb: végig élvezd. Hajrá!
