Pár héttel ezelőtt megkérdezte egy barátom, hogy „mennyire jó a németem”. A szokásos válasszal éltem: nem adnak el rabszolgának. Miért? Mert szükségem lenne egy kis segítségre egy osztrák tetováló expón – így a válasz.
2013. tavasza óta eltelt egy teljes év, a némettel pedig nem nagyon foglalkoztam, ezért a beszélt németem erősen megkopott 2014. márciusára, de végül is volt még teljes 8 napom az expóig, hogy felkészüljek egy számomra teljesen ismeretlen témából és behozzam az egy éves lemaradásom.
A tét azért nagy volt, hiszen a tetoválóművészek és a kliensek között kellett tolmácsolni, így ha valami félremegy és rossz dolgot varrnak rá az úriemberek azért, mert félrefordítottam valamit, akkor azt hiszem nem kell részletekbe mennem a szúrós pillantásokat illetően.
Ne is menjünk bele abba, hogy mennyire rövid volt az idő és hogy mennyire csak a legszükségesebb dolgokat tudtam átnézni – maradjunk annyiban, hogy a beszélt németem IGEN messze volt a tökéletestől. Választási lehetőségem azonban nem volt, hiszen az esemény pénzügyi sikeressége nyilván attól függött a barátom stúdiója számára, hogy én mennyi embert tudok a tetoválók felé közvetíteni.
Az 1440 hiba története
Az, hogy pánikoltam, elég enyhén fejezi ki a dolgokat. Viszont volt egy komoly előnyöm: a rutin. Tudtam, hogy ha úgy teszek, mintha érteném, amit beszélnek hozzám, használom a kontextust és a testbeszédet és képes vagyok kikapni a kulcsszavakat a beszédből, valamint arra, hogy értelmesen visszakérdezzek, hogy „tényleg jól értettem-e, amit mondtak”, akkor van esélyem rá, hogy épp bőrrel megúszom a hétvégét.
Megúsztam, ám közben elkövettem 1440 hibát (becsült, de jó közelítésű érték). És szerencsére nem szakadt rám az ég, nem köveztek meg a helyen és senki nem kapott hűtőgépet sárkány helyett a hátára.
A trükk abban volt, hogy nem volt időm kétségbeesni, hogy „úristen ezt most hogy mondják?”, vagy „az Auge az most die vagy das?” (das). Iszonyatos mennyiségű érdeklődő volt, néha 2-3 emberrel kellett egyszerre szót érteni.
A két nap összesen 24 órát voltunk kint az expón, saccra óránként 10 emberrel beszéltem, nagyjából átlag 15 mondatot. Jóindulatú megközelítéssel a mondandóm 40%-ában volt valamiféle hiba: ez nagyjából 1440 hibát jelent LEGALÁBB. Ez a 24 órára leosztva óránként 60 hibát jelent – azaz percenként egyet.
Ha szemérmes nyelvtanuló lennék, akkor az első perc után rákvörösen illett volna elvonulnom valami csendes helyre a sebeimet nyalogatni. Erős a gyanúm azonban, hogy ez viszont nagyjából azt jelentette volna, hogy Klagenfurtból gyalog mentem volna haza és mire hazaérek egy baráttal kevesebb fogadott volna Facebookon is.
Csak a miheztartás végett, néhány gyöngyszem a hibáim közül:
- Névelők teljesen ötletszerű használata
- A magázást még hírből sem ismertem, ugyanúgy tegeztem a 18 éves punkot, mint a 65 éves nyugdíjast
- A leggyakrabban használt mondatom az „elnézést, meg tudnád ismételni lassabban?” volt
- Simán belekevertem a szövegembe angol szavakat, mert azt hittem, hogy azok németül is ugyanazok (a megrökönyödött tekintetekből rögtön rájöttem sherlocki eszemmel, hogy nem)
Most mi lesz?
- Kapott valaki hűtőgépet a hátára sárkány helyett? Nem.
- Az emberek boldogan távoztak egy vadiúj tetkóval, ami örök életükre megbélyegzi őket? Igen.
- Volt lesajnáló pillanat bizonyos emberektől, hogy „ezek még németül sem tudnak”? Hát persze (szerencsére nem sok).
- Sikeres expót zártunk a barátom stúdiója számára? Meglehetősen.
- Tudtam teljesen ingyen és bérmentve egy nagy adag valós gyakorlatot szerezni? Igen.
Ezért egészen csekély ár az 1440 hiba, azt hiszem.
Ezzel a történettel csak arra szerettem volna rámutatni, hogy noha a gyerekkorunktól belénk nevelt dolgok miatt rettegünk a hibáktól (mert akkor megbüntetnek), ám ezt a nyelvtanulásnál és főleg a beszélt nyelvnél villámgyorsan el kell felejteni.
A hibákra jó tanárként, tanácsadóként, szövetségesként kell tekinteni. Én ezen a hétvégén 1440 ilyenre tettem szert, és még szándékozom néhányat összeszedni. Ki tart velem? 🙂
