Egy kis történelmi visszatekintőt akarok ehelyütt megejteni, egyrészt hátha mások is tanulnak belőle, másrészt csak úgy magamnak is. Szóval a ballada a szegény pásztor legkisebb fiáról szól, akinek nagy vágya volt megtanulni angolul.
Kezdetek az angolban
Előre is elnézést, de ez egy abszolút személyes bejegyzés. Akit nem érdekel, nyugodtan lapozzon tovább. No, kérem, vágjunk bele.
Általános iskolában harmadiktól tanultam németet, egészen élveztem, a csinos tanárnő nagy lökést adott az órák menetének. Aztán hatodikban kaptunk egy kevésbé csinos, ám hatványozottan rigolyásabb hölgyet, aki mint olyan, egy jó időre ki is ölte belőlem a nyelvek iránti érdeklődést. A németét meg különösképpen. Még a mai napig is tart.
Ekképpen mikor középiskolába kerültem, két kézzel és vicsorgó foggal kaptam az angoloktatás után – kis küzdelem árán ugyan, de sikerült elrendezni, hogy egy remek csoportba kerüljek (teljesen kezdő, nulla tudás), ahol nem csak jó barátokra, de egy kiváló tanárra is leltem. Azt hiszem érdemes megemlíteni szó szerint, Fejes Norbert volt, aki rettentő nagy inspirációt adott a tanulásban, elsősorban azért, mert nem diákként, hanem inkább mint kis barátokra tekintett ránk.
Motivált voltam, tanultam, igyekeztem, két év tanulás után elmentem nyelviskolába egy intenzív tanfolyamra, ami másfél hónap kemény tanulás volt (szintén egy kiváló tanár) – ez után pedig jött egy lehetőség, hogy Finnországba menjünk cserediákként. Tudvalevőleg skandináv kollégáink elég magas szinten művelik az angolt, magam pedig elég szerényen a finnt (bár káromkodni még ma is folyékonyan tudok :D) így rosszul semmiképpen nem jöhettünk ki a dologból. Egy teljes hónapot töltöttünk el Nokia városában (igen, a telefonos város), ahol nem csak barátságokat, egy tinédzserszerelmet, de igen jó nyelvtanulási tapasztalatot is szereztem: nevezetesen rá voltam kényszerítve az angol használatára. És működött. Az egy hónap elég volt arra, hogy rájöjjek, hogyan kell használni a nyelvet hiányos szókinccsel, hogy hogyan fejezzem ki magam minden helyzetben, még ha nem is tökéletesen. És hogy hogyan ne érdekeljen, ha hibát vétek.
Ennek fényében 2000-ben gyorsan el is mentem nyelvvizsgázni, a középfokú szóbelim elsőre meg is lett, az írásbeli azóta sem (hajrá Rigó utca!) – csak az a gyanús, hogy mindig 59 ponton húztak el, és mikor megkérdeztem, hogy mikor nézhetném meg a dolgozatomat, közölték, hogy két hónap múlva. Eredendő nyelvvizsgagyűlöletem valahonnan innen táplálkozik. De ez egy másik sztori.
Haladó angol
Eljött a főiskola ideje, jött egy lehetőség, miszerint a nottinghami egyetem kihelyezett kurzusán lehet tanulni mérnökként – méghozzá minden tárgyat angolul. Jól hangzott, azonban mivel anyanyelvű tanárunk kevés volt, többnyire csak a magyar akcentusos angolt hallottam az órákon – de szókincs szempontjából jó volt. Rutint szereztem az angolul való írásban, prezentációtartásban (ez kifejezetten hasznos és élvezetes volt), valamint rájöttem, hogy egy szakdolgozatot három nap alatt is le lehet fordítani magyarról angolra, ha nagyon sürget az idő. 😀
A főiskola vége felé kezdtem el dolgozni a CD Projektnél fordítóként – álomállás: számítógépes játékokat fordítani és még pénzt is kapni érte? Tökély. Majdnem négy évig nyomtam – érdekes módon, nem éreztem magamon fejlődést. Legalábbis nem akkorát. Ez a felsőbb szintek átka. A fejlődés nem olyan látványos, és ez kevesebb motivációt ad.
Felsőfok
Utolsó nagyobb lépésként talán azt a tényt említhetném meg, hogy 2008-ban szívem parancsára Ausztráliába költöztem (jelenleg is itt élek), az akkori élettársammal (ő Ausztrál-Magyar) – valamikor ilyen tájban volt, hogy elkezdtem spanyolul tanulni. Fél évvel ezelőtt, az újév hevében útjaink elváltak, én pedig teljes egészében angol környezetbe kerültem (tekintve, hogy otthon magyarul beszéltünk), mind a munkám (helpdesk szolga egy mobilszolgáltatónál), mind a szociális életem angolul zajlott és zajlik.
Egy hónap után azt vettem észre, hogy már egyáltalán nem is érdekel, hogy magyarul vagy angolul kell kifejeznem magam. Nem vagyok anyanyelvű, de a nyelv egy jó részét birtoklom, ideértve az Ausztrál szlenget tetemes részét is. Azt mondhatom, hogy teljes magabiztossággal bírom a nyelvet, annak majdnem összes aspektusával együtt. A magam részéről a beszélt formát mindig is előnyben részesítettem az írottal szemben, ám írói vénám kielégítésére örömmel használom immáron az angolt is. Némi akcentus még persze érződik a beszédemen, és nyilván nincs akkora szókincsem, mint egy anyanyelvűnek, de már majdnem teljesen elégedett vagyok a tudásommal. Majdnem.
Jelenleg egy online TEFL kurzust csinálok, aminek végén hivatalosan is taníthatok angolt. Az ott tanított módszerekkel, mint aktív nyelvtanuló, többnyire nem értek egyet. De ez megint csak egy másik poszt témája. Nemsokára jön ez is.
Interjú egy anyanyelvű baráttal az én nyelvtudásomról
Szerencsére alkalmam volt meginterjúvolni egy kedves Ausztrál barátomat, akit már bő három éve ismerek. Megkértem, hogy hasonlítsa össze az akkori tudásomat a mostanival, mivel az ember magán jóval kevésbé veszi észre a haladást. Noha én akkor is abban a hitben éltem már, hogy jó az angolom, azért éreztem azt a nyűgöt, hogy nem tudok mindent teljesen tökéletesen kifejezni (sajna még most sem, de rajta vagyok) – Craig elmondása alapján a folyékonyságot, pontosságot és technikai szókincset össze sem lehet hasonlítani (értelemszerűen jobb :D).
Craig szerint az egyetlen terület, ahol nem volt fejlődés, az a kiejtés – mert szerinte az már eredendően is jó volt (én a mai napig nem vagyok vele megeléged
ve, az egyik legfájóbb hiányosságnak tartom – főleg, hogy az Antimoon-os srácok példájából kiindulva tudom, hogy el lehet érni az anyanyelvi szintet).
Ami nekem nagyon meglepő volt, hogy szerinte hibát is alig vétek (nem emlékszik rá, mikor vétettem utoljára), ami felér egy hájjal kenegetéssel, tekintve, hogy mélyreható (másnapos) beszélgetéseink között olyan témák bukkannak fel, mint technológia, politika, vallás, megújuló energiaforrások, emberi kapcsolatok és sok más. Persze nyilván felfelé kerekít, de akkor is jól esett.
A húsz perces interjú rettentő jó visszajelzést (és persze önbizalmat) adott, hogy igenis, amennyiben nem látod magadon a fejlődést, akkor is van. Az interjú témája nem a saját képességeim villogtatása volt, hanem, hogy objektív képet kapjak a saját haladásomról. Tanulság: ha beleteszed az időt és az energiát, akkor fejlődsz. Pont. A kérdés, hogy mibe kell tenni az energiát, hogy ott fejlődj, ahol akarsz. (És ne tartson 13 évig :D)
Mi járult még ehhez hozzá?
Azt hiszem a legfőbb ok, hogy sikerült megtanulnom rendesen angolul az érdeklődés volt. Egyrészt már gyerekkorom óta imádtam a számítógépeket és a játékokat, így muszáj volt megtanulnom a nyelvet, hogy normálisan tudjam élvezni a kalandjátékokat, amikben tudvalevőleg irgalmatlan mennyiségű szöveg van.
Talán a legemlékezetesebb ilyen a Final Fantasy VII volt – ez a játék 1997-ben jött ki, amikor én éppen csak elkezdtem angolul tanulni. A játék annyira jó volt, hogy irgalmatlan energiát fektettem annak megértésébe. Szótárazás, és napi 12-14 óra játék. És bár nem értettem mindent, a rengeteg passzív olvasás és az érdeklődés átlendített minden akadályon. A játékba kb. 150-200 órát fektettem bele – és nem azért mert angolul akartam tanulni. Azért tanultam meg angolul, mert érdekelt a játék. Ha találsz egy megfelelően nagy érdeklődést keltő dolgot az életedben, garantált a siker. És ez persze bármelyik nyelvre érvényes. Meg úgy általában bármire.
Egy másik fontos trükk, amire menet közben jöttem rá: mikor Ausztráliába költöztem, már elég jól tudtam angolul, de azért filmet nézni még akkor is felirattal szerettem (angol felirattal sokat lehet tanulni!). A film és sorozatmánia csak ekkor tört rám, és férfiasan bevallom, annyit néztem, hogy egyszerűen lusta voltam mindig feliratokat keresgélni hozzájuk, azt ráapplikálni a filmre, stb. Ezért elkezdtem felirat nélkül nézni a dolgokat – emlékszem, még a Battlestar Galactica volt az első ilyen. És noha voltak hiányos foltok, a fülem fokozatosan hozzászokott a hallás utáni értéshez. Egyszerűen túl lusta voltam, hogy feliratot használjak – és ennek később hatalmas előnyét láttam. Javallott módszer haladóknak.
Persze a szociális élet is erős motiváció – azok a barátok, akikkel itt találkoztam, nem igazán beszélik a magyart. Azonban mivel bennem megvolt a tanulásra való hajlandóság (bennük pedig a türelem), ezért mindig gyermeki türelemmel (és egyfajta büszkeséggel) magyarázták nekem az ismeretlen szavakat, szlenget és fogalmakat. Újabb pont az egynyelvű tanulás mellett. Azt kell mondanom, hogy ha nem is sokat, de egy pár életre szóló barátságot köszönhetek az angolnak. És már csak ezért is megérte.
Hogyan tovább?
Az angoltanulást, mint olyat már nem csinálom – inkább a napi használat miatt magamba szívom. Egyre többet, egyre jobban. Tudom, hogy az anyanyelvű szint szinte lehetetlen, mégis erre törekszem – és ha nem sikerül, akkor sincs miért szégyenkezni. Magasra kell tenni a lécet, a jó eredmény érdekében. 😀
Most, ahogy így visszanézek a múltra, rá kell jönnöm, hogy a formális tanulás csak igen kis részt tett ki a sikerben. Az, hogy Finnországban egyszerűen nem volt más választásom, mint az angolt használni, hogy a Final Fantasy-t nem tudtam máshogy élvezni, csak ha alaposan nekifekszem, az, hogy nem kaptam volna meg életem fordítói állását szilárd tudás nélkül, az, hogy kijöhettem Ausztráliába, az, hogy a három külföldi emberből én vagyok az egyik a cégnél, pusztán az angoltudásom miatt, az, hogy annyi csodálatos barátra és élményre szert tettem az angol által mind-mind azt mutatja, hogy igenis százmilliószorosan megtérül a befektetett idő és energia. Most pedig ott tartok, hogy szeretném ezt átadni másoknak is.
A következő cikkben arról lesz szó, hogy hogyan esnék neki most az angolnak, ha ma kellene újrakezdenem. És nem tartana 13 évig, ez biztos. 🙂
Frissítés (2016. január): Időközben elértem az anyanyelvi szintet angolból és készítettem egy ötnapos videókurzust, amiben összefoglaltam 7 év nyelvtanulási tapasztalatát, amelyeket felhasználva háromszor gyorsabban haladhatsz angollal. Katt ide, ha kíváncsi vagy rá!
