A nyelvtanulást, mint folyamatot alapvetően két részre oszthatjuk fel: az egyik tábor erőből, úgymond magolással próbálja bevenni a célnyelv bástyáit, mondhatnók csak a fontos dolgokra koncentrálva, lényegi alapvetéseket bifláznak be, mondván, ha elég sokat tudnak belőlük, akkor azokat már egészen szépen össze lehet fűzni, ergo egyfajta folyékonyságot lehet elérni – mert a gyerekek is így tanulnak (állítólag).
A másik tábor a megértésre törekszik, mondhatnánk a hagyományos nyelvoktatás is innen próbálja megközelíteni a dolgot: elmagyarázza a nyelvtant, hogy maga a nyelv hogyan épül fel, majd a tanuló azokat magáévá téve elvileg saját maga építheti fel mondanivalóját az új nyelven.
Sajnálatos módon mindkét módszernek ismerjük a hátrányait: a ragozó nyelveknél (mint példuául édes anyanyelvünk is) már eleve elvérzünk a főneveknél. David Fisher a következőket írja "How to learn any language" c. könyvében:
"The grammar is extremely complex, words change regularly, there are some 30 noun cases to wade through and some 238 different forms of a noun in certain situations, and the language relies heavily on the intricate use of prefixes and suffixes to make new words and grammar points."
Ilyen mértékű toldalékolásnál már felmerülhet az igény, hogy inkább megtanulja, mi több, megérti az ember a nyelvtani szabályokat, majd azokat alkalmazva kommunikál. Ennek azonban több rákfenéje is van: az egyik, hogy ugye oké, hogy értem, de azt hirtelen előkapni a tarsolyból és alkalmazni az adott szituációra – nem kis időt igényel. No meg ugye ott vannak a kivételek. Az egész a végén egy nyúlós, trutymóra hasonlít leginkább, amire hajlamosak vagyunk ráaggatni a nyelvtan címkét.
Félreértés ne essék, itt most nem az anyanyelvünkről akarunk értekezni, ez csak egy példa volt. Újabb ellenpélda az angol: a fránya prepozíciók és frázisok olyan mértékű eldurvulását láthatjuk, hogy igen nagymértékű kitartás kell, hogy az ember sikeresen megbírkózzon mindahánnyal: nem mindegy, hogy go to, go on, go at, go for, stb. Erről az angol tanulás honlap ezt nyilatkozza:
A lényeg most ez: a prepozícióknak nem lehet magyar megfelelőt találni. Gondolj bele, ez teljesen logikus dolog, és minden eddigiből egyenesen következik. Azt mondtuk, hogy a prepozíciók a magyarban leginkább toldalékoknak felelnek meg. Ez a leginkább máris aggasztó, de menjünk tovább! Azt is láttuk, hogy mind a magyar, mind az angol (gondolhatod, hogy az összes többi nyelv is) ugyanazt a nyelvi elemet száz meg száz dologra felhasználja. Az angol is például a for prepozíciót, meg a magyar is például a -nak/-nek toldalékot. Ha a forprepozíciót a this is a present for Mary példa alapján -nak/-nek-ként írod ki a szótáradba ("ez ajándék Marinak") és úgy jegyzed meg, akkor igen nagy baj van, mert a for még használható úgy is, hogy "valamennyi ideig", a magyar /-nak/-nek viszont nem. És fordítva is: az úrnak képzeli magát angol fordításában semmiféle for-nak helye nincs, pedig a magyarban ott a -nak.
Mi tehát a teendő? – Amit fentebb már leírtunk: majd használat közben tanuld meg a szerkezeteket. Azt tanuld meg, hogy "lám, ennek a dolognak a kifejezésére ilyen meg ilyen prepozíciót használ az angol" – ne pedig fordítva, hogy ti. ezt meg ezt a prepozíciót ilyen meg ilyen dolgokra lehet felhasználni. Ez utóbbi kérdést feszegessék csak a szótárírók, ők ugyanis kénytelenek felvenni olyan szócikket is, hogy for, to, into, at és a többi. Más értelme nincs ennek a megközelítésnek.
A végén olvasható dologgal én egyet tudok érteni: ha valamit ki akarunk fejezni, akkor arra keressük meg a megfelelő, hmm, kifejezést, nem pedig fordítva – mert így gyakorlatilag egész életünket ezzel tölthetnénk.
Viszont ha azt vesszük, hogy mondjuk az angolszászok köszönésnél mindig azt mondják, hogy "How are you?", miközben nem arra kíváncsiak, hogy valójában hogy vagyunk, hanem egyszerűen ez a bevett szokás – akkor arra kell gondolnunk, hogy ezen nincs mit megérteni, nincs mit analizálni, így van, kész, pont. Ugyanígy nem érdemes elgondolkodni azon sem, hogy a spanyolban az "emberek" (la gente) szót a nyelvtan miért egyes számként kezeli. Egyszerűen így van és kész. Nincs mit meg érteni vagy nem érteni rajta.
A magolós rész követői azt hangoztatják, hogy: "de bezzeg a gyerekek is úgy tanulják meg a nyelvet, hogy utánozzák, lemásolják szüleik beszédét". Azonban Steven Pinker a "The language instinct" c. könyvében kifejti ezt egy kicsit bővebben is, méghozzá pont az angol nyelven szemléltetve:
Egy 3 éves, Sarah nevű kislányon keresztül mutatja be a gyermekek tanulásának mibenlétét – ilyen mondatokat alkot a nyelvet éppen csak felfedező gyermek:
"When she be’s in the kindergarten…"
"He’s a boy so he gots a scary one."
"She do’s what her mother tells her."
Vagyis az "s" képzőt oda teszi, ahova az szerinte illik (más kérdés, hogy nem illik) – de pont ez a lényeg. Ha szüleit utánozná, eleve tökéletesen beszélne, ám ő egyelőre csak próbákozik a nyelvtannal és később kerülnek a helyére a dolgok. Pinker így foglalja össze:
"She must, then, have created these forms herself, using an unconscious version of the English agreement rule. The very concept of imitation is suspect to begin with (if children are general imitators, why don’t they imitate their parents’ habit of sittting quietly in airplanes?), but sentences like these show clearly that language acquisition cannot be explained as a kind of imitation."
Ennek következményeképpen miért is ne lehetne összehozni a kellemest a hasznossal? Hogy a lehető legrövidebbre vegyük egy adott nyelv elsaját
