Az első szintben 8 lecke található (Day of the dead, A kiss, Bubba’s food, Changed, Drag, Intimacy, Secret love, The race), mindegyik nagyjából 45 perc hosszú. Mindegyikben van egy történet (Audio), az ahhoz tartozó szómagyarázat (Vocabulary) és egy kis történet (Mini-Story), valamint egy .pdf file, amiben az Audio rész szöveges átirata látható. Az utolsó leckében (The race) már egy igeidőket gyakoroltató lecke (Point of View) is található.
Ahogy az oktató is mondja, először érdemes meghallgatni párszor az Audio leckét, valamint hozzáolvasni az átiratot, ezek után végighallgani párszor a szómagyarázatokat, majd pedig jó sokszor meghallgatni a történetet – utóbbiban nagyon egyszerű kérdéseket tesz fel, ezeket kell megválaszolnunk, pár másodpercre rá pedig ő is megadja a válaszokat, így könnyen ellenőrizhetjük magunkat. Vannak olyan kérdések, amikre elhangzott a válasz a szövegben, de vannak olyanok is, amikre nem! Ez kreatívitásunkat, az adott szituációkra való reakcióidőnket hivatottak trenírozni.
A módszer lényege, hogy sokszor kell meghallgatni a történetet, hogy minden szófordulat és nyelvtan már csípőből jöjjön, ne kelljen akadozva beszélnünk – gyanúsnak tűnhet, mert végtelenül unalmasnak hangzik, ám mivel saját magunknak kell kitalálni a megfelelő és helyes válaszokat, ezért proaktív a folyamat. És minden egyes sikeres mondat után érezzük, hogy „az már a miénk”, azaz tudjuk, és nagy valószínűséggel a valós életben is tudjuk már használni, nem kell törnünk a fejünket a pontos igeidőn és egyeztetett alakokon.
Éppen ezért érdemes tényleg sokszor meghallgatni őket (egyéntől függ, hányszor), míg már tényleg tudjuk és értjük, amit hallunk (meg persze amit mondunk). Nem érdemes a második hallgatás után átugrani a következő leckére, mert meglepő módon sok olyan fordulatot, szót és kifejezést fogunk találni, amiről azt hittük, hogy tudjuk. Ha már magabiztosan megy a történet, a kulcs-kifejezéseket értjük és bármikor elő tudjuk rántani őket, akkor mehetünk a következőre.
A magam részéről az első szint leckéit három napon keresztül hallgattam, napi átlagban másfél-két órát. (Nyelvtudásom szerénytelenség nélkül jónak nevezhető, ám ennek semmi köze ahhoz, hogy hányszor kell meghallgatni az adott leckét – mert tökéletességre és gyorsaságra (azaz folyékonyságra), no meg könnyedségre törekszünk, ugyebár). Ha unalmasnak tűnik egy-egy lecke, érdemes szemünk előtt lebegtetni a tökéletes angol beszéd célját. Értsük meg, hogy ezért áldozatot kell hozni. Akinek nem tetszik, az ne csinálja, keressen más módszert. Véleményem szerint ez eddig a legjobb tananyag a folyamatos és hibátlan beszéd kifejlesztésére.
