Hongkong, Makaó, Tajvan – turistáskodás nyelvi szemszögből

Az esős/ködös idő elől párommal Ázsiába menekültünk, ahol össze akartam kötni a kellemest a hasznossal: kiélvezni a napsütést és csiszolni a frissen megszerzett kínai ismereteimet. Hong Kongban és Tajvanon jártunk (illetve egy napot Makaón), az alábbi írás pedig nyelvi szempontból mutatja be az utunkat. >>

Az esős/ködös idő elől párommal Ázsiába menekültünk, ahol össze akartam kötni a kellemest a hasznossal: kiélvezni a napsütést és csiszolni a frissen megszerzett kínai ismereteimet. Hongkongban és Tajvanon jártunk (illetve egy napot Makaón), az alábbi írás pedig nyelvi szempontból mutatja be az utunkat.

Rengeteget tanultam, rengeteget égtem, de alapvetően ha lehet, még jobban megszerettem a kínai mandarint. Szeretnék pár éven belül felsőfokon beszélni. Ehhez kiváló motivációt adott ez az út. Íme a történet:

Hongkong – a nyelvek harca

Hongkongban öt napot töltöttünk, míg Tajvanon hatot, a célom pedig az volt, hogy a lehető legtöbb helyzetben használjam a magabiztos turista szintű mandarin kínaimat.

Igen, tudom, hogy Hongkongban a kantonit beszélik és nem a mandarint. Sőt, többen azt sem felejtették el megemlíteni, hogy ha én bizony mandarinul szólalok meg Hongkongban (politikai okok ugye, Hongkongban nem igazán rajonganak a kínaiakért), akkor legjobb esetben is kapok egy spanyol csizmát és láncba tekerve hajítanak a helyiek a Viktória-öbölbe.

bruce lee szobor hong kongban
Bruce Lee szobor Hongkongban

Mivel már jártam pár évvel ezelőtt a városban, ezért úgy gondoltam, ennyire nem lehet rossz a helyzet. A kínai tanárom, Cai Can elmondása szerint tényleg óvatosan kell ezzel bánni, de mivel nyugati vagyok, fehér bőrű, 183 cm magas és kék szemű, ezért jó eséllyel nem fognak összekeverni egy kínaival, így el fogják nekem nézni, ha mandarinul próbálok meg kommunikálni.

Mivel angol gyarmat volt, ezért viszonylag jól és sok helyen beszélnek angolul, viszont az üzlet miatt muszáj nekik mandarinul is tudni. Csak nem szeretik használni. Jól mutatja ezt az, hogy egy kedves barátom, Vanessa (aki tajvani), mikor Hongkongban jár, mindig angolul kommunikál mindenkivel, mivel nem akar szúrós tekinteteket a hátán érezni.

Elmondása szerint a Hongkongiaknak nincs problémája a tajvaniakkal, viszont mivel ők is mandarinul beszélnek, ezért nehezen különböztetik meg őket a kínaiaktól, és előfordulhat, hogy véletlenül egy kalap alá veszik őket. Amit érthető módon nem szeretne.

És ha valaki nem tud angolul, akkor mi van? Sokkal nagyobb eséllyel fog beszélni valamilyen szinten mandarinul. Mivel a célom az volt, hogy jobban elmerüljek a kultúrában (kezdve ugye a kajákkal!), úgy gondoltam, hogy hátrányomra biztosan nem lesz a nyelv.

És mennyire így volt!

A megérkezésünk utáni első este elmentünk egy éjszakai piacra, ahol aztán volt minden: a létező összes turista gagyitól kezdve a játékteremig. Az egyik kereszteződésben egy baromi nagy, kinti étterem volt – dugig.

Ez mindig jó jel.

Jött a pincérhölgy és egy kis asztalkához vezetett minket. Angolul nem beszélt, én viszont kantoniul nem, úgyhogy megkezdődtek az izgalmak – próbáljunk rá a mandarinra, aztán ha csúnyán néznek, akkor elfutunk.

Pár perc után sikerült elrendezni, hogy mit eszünk (tengeri herkentyűk minden mennyiségben) és éppen a kis sörünket szürcsölgettük, mikor a pincérnő fél perc múlva visszalibbent és kérdezte, hogy Judit kajája „bèi shì” legyen vagy sem. Nem ismertem fel ezt a szót, így megkérdeztem, hogy mit jelent. Erre megismételte még vagy kétszer én pedig lázasan kutattam az agyamban a szó után. Mi a franc lehet ez?

Judit a háttérből mondta, hogy szerinte azt mondta, hogy „spicy” (azaz csípős).

Mivel ezt a szót éppen az utazás előtt tanultam az egyik órán, hogy hogy van a csípős kínaiul, ezért rákérdeztem kínaiul, hogy arra gondolt-e. Arra.

Ebből én a következőket vontam le:

  1. örültem, mint majom a farkának, hogy élőben tudtam gyakorolni a kínait úgy, hogy közben nem fagytam le. Mivel nem volt más közös nyelv, így kénytelen volt megérteni az én béna kínaimat.
  2. annyira erőltettem az agyam, hogy mit mondhat kínaiul a hölgy, hogy eszembe sem jutott, hogy angollal próbálkozna. Juditnak egyből leesett.
  3. hatalmas sikernek könyveltem el, hogy a megtanult szót élesben elő tudtam rántani az agyam mélyéről.

Hasonlóan kellemes élmény volt, mikor az utolsó nap Judit mindenképpen ki akarta próbálni az utcai teás standokat. Az egyiknél megálltunk, és már az első pillanatban láttam, hogy itt móka fog következni: minden kínaiul volt kiírva (egy szem angol sem), a végtelenül kedves eladóhölgy viszont csak annyit tudott angolul, hogy „nem tudok angolul”.

Hong Kongi teás stand

Judit nézett rám kérdőn, hogy akkor rántsam elő a turista szintű kínaimat és oldjam meg, hogy legyen teánk. Ismerem ezt a pillantását, így meg sem próbáltam vitatkozni vele.

Gyönyörű lámpaláz jött rám és meg sem bírtam szólalni – még annyi sem jutott eszembe, hogy mi az, hogy tea kínaiul. Néztem kérdőn Juditra, mire az eladóhölgy lódított egyet rajtam – elénk rakott egy csészét, mert bele egy kis teát az egyik bödönből és mutatta, hogy kóstoljuk meg.

Érdekes íze volt, de annyira nem jött be a dolog – viszont ekkorra már alábbhagyott a lámpaláz, és előjöttek az ismerős dolgok. Tea: cha2, inni: he2, de mégis hogy pantomimezzem el a teák ízét? Annyit tudtam, hogy a fekete tea az hong2 cha2 (ami érdekes módon kínaiul szó szerint piros teát jelent), ez a hely viszont láthatólag nem a filteres Earl Greyekre volt kihegyezve.

Aztán beütött a reflex: azt tudom, hogy hogy van az, hogy másik (bie2 de) – van másik tea? A hölgy bólintott, és örömmel nyugtázta, hogy van valamiféle közös nyelv, amin tudunk kommunikálni.

Innen megindult a szekér – eszembe jutott az egyik utolsó skype-os órámról, hogy az íz wei4 dao4, így máris a kezemben volt egy kulcsszó: milyen más ízek vannak? A hölgy ekkor elkezdte sorolni, én viszont rájöttem, hogy csapdába csaltam saját magamat – mert nem értettem a válaszokat.

Sebaj.

Végigpróbálgattunk még pár ízt, majd mindketten kiválasztottuk a nekünk legjobban tetszőt – az enyém leginkább valamiféle erős medvecukros ízre hasonlított.

A hölgy nagyon türelmes volt velem, mögöttünk senki nem állt, így én sem paráztam rá, hogy feltartanám az embereket, így visszájára fordítottam a dolgot – megkérdeztem, hogy hogyan ejtik ki az egyes teák neveit, amikről fényképet csináltam (későbbi tanulmányozás céljából). Kedvesen ismételgette a neveket – én pedig örültem, mert az egész helyzet pozitívan zárult:

  • lett teánk, ami finom volt
  • bezsebeltem egy csomó új és hasznos szót (mivel szeretem a teát, valószínűleg jól fognak jönni)
  • mivel a helyzet bőven meghaladja a jelenlegi képességeimet, ezért igen emlékezetes is volt.

Két fontos dolgot tanultam itt:

  • kevés szóval is lehet kommunikálni, csak egy kicsit kreatívnak kell lenni.
  • még azelőtt ki kellett volna nyitni a szám, mielőtt rám jött volna az első lámpaláz.

Makaó – Ázsia Las Vegasa

Mivel Makaó nagyon közel van Hongkonghoz (egy egyórás út hajóval), ezért úgy döntöttünk, hogy ott töltünk egy napot, és megnézzük.

Miután kifosztottuk az összes nyerőautomatát, és elnyertük mindenki pénzét kártyán, felültünk egy kis riksára, amivel egy úriember körbehordozott minket a belvárosban. Már rögtön az elején felderült a szeme, mikor mandarinul szóltam hozzá, illetve útközben is, amit csak tudtam, kommentáltam – szemmel láthatólag az ő legnagyobb mulatságára.

A végén még diskuráltunk pár percet (nyilván nem az Euro krízis helyzetéről a mikrogazdaság vonatkozásában), majd ő csalta magát csapdába: megkérdezte honnan valósiak vagyunk – német?

Mondtam, hogy magyar, amire ugyanazt a meglepett arcot vágta, mint a világ 50%-a – látszott rajta, hogy fogalma sem volt róla, hol terem az az ország. Mindenesetre jó hírünket vittük, mosolyogva váltunk el – arról nem is beszélve, hogy az előre kialkudott árért kétszer annyi mutogatta nekünk a dolgokat. 🙂

A túra után én szerettem volna megkóstolni valami helyi kaját, ami ha az éttermek számát nézem, akkor a McDonald’s lett volna. Elhessegettük a gondolatot és megcéloztunk egy kis éttermet.

A pozitív tapasztalatokon felbuzdulva itt már nagy gallérral vetettem bele magam a rendelésbe mandarinul – Judittal erőinket egyesítve már nagyjából el tudtuk képzelni, hogy az egyes tételek mit jelenthetnek az étlapon, így én bőszen mutogatva rendelgettem a különböző adagokat.

makaói kaja

A számlát itt mindig a rendelés után rögtön megkapja az ember – ekkor vettem észre, hogy valami nem stimmel rajta. Valami nem az volt, mint azt mi gondoltuk.

Mivel benne voltam a ritmusban, gondoltam nekimegyek a dolognak és megpróbálom visszavonni.

Igaz fogalmam sem volt, hogy hogyan kell visszaküldeni valamit, de ahogy az előző teás esetnél már megfogadtam magamnak: nem fogok olyan apróságokon fennakadni, minthogy nincs meg a szókincsem valamihez.

Beleugrom, aztán majd meglátjuk, hogy mi jön ki belőle.
Intettem a kicsit morózus hölgynek, hogy itten bizony valami nem stimmel, ő pedig méretes harcsabajsza alatt dünnyögve lehúzta a számláról, én pedig konstatáltam, hogy nem dőlt össze a világ, mert nem Kazinczy szintű körmondatokkal magyaráztam el a mondandómat. A nagy ijedelemre azonnal be is vertem a helyi sörből egyet, ami kiváló volt.

Tajpej – Ázsia Budapestje

A fővárosban, Tajpejben 6 napot töltöttünk el, itt is az Airbnb-t használtuk a szállásra. Egyrészt olcsóbb, mint a hostel, másrészt a helyiekkel lakhatunk, így sokkal közelebb kerülünk a kultúrához.

A rettentő fárasztó utazás után este 10-re értünk a szálláshoz, amit gond nélkül megtaláltunk, már csak be kellett (volna) jutni.

És itt kezdődtek a kalandok.

A kapukód nem működött, a tulajt nem lehetett elérni, nem volt a városban, a telefonja ki volt kapcsolva. Vészkapcsolatnak egy barátja volt megadva, aki szintén nem volt a városban, de megígérte, hogy ráír a tulajra Facebookon és megpróbálja kideríteni a helyes ajtókódot.

Egyre jobb.

834 óra utazás után, fáradtan, mocskosan, bőröndöket cipelve egy idegen helyen, ahol még nem volt helyi valutánk, nos, nem igazán a legideálisabb állapot a nyelvgyakorlásra. Azonban valamit kénytelen voltam csinálni, mert az ajtó előtti kocsma eresze alatt nem szívesen töltöttem volna el az éjszakát.

Mit lehet tenni?

Elkezdtem felcsöngetni a szomszédokat a kaputelefonon.

Maradjunk annyiban, hogy az éjszaka közepén, teljesen ismeretleneket kaputelefonon felcsöngetni és meggyőzni őket kínaiul, hogy legyenek kedvesek beengedni az épületbe, mert igazából te itt laksz, csak ők még nem tudják, és nem vagy betörő, csak nem szeretnéd a járdát használni párnának, nos, hirtelen elég sokat tud lendíteni az ember nyelvtudásán.

Az, hogy pánikoltam, nem igazán írja le a helyzetet.

Nem igazán volt kedvünk, türelmünk és erőnk más szálláslehetőségeken gondolkozni, úgyhogy be kellett jutnunk valahogy.

A rengeteg adrenalintól olyan szavak jutottak eszembe, amikről nem is tudtam, hogy tudtam őket – viszont teljesen alapszavak meg egyszerűen kiestek a memóriámból. Angolul semelyik szomszéd nem beszélt, de csodával határos módon az egyiket sikerült meggyőznöm – az ajtó retesze egy hangos kattanással engedett, mi pedig bejutottunk.

Nem igazán szeretnék belegondolni abba, hogy milyen forgatókönyv játszódott volna le, ha nem beszélek valamennyire kínaiul. A veséink jó eséllyel már Thaiföldön utaznának egy jeges hűtőben.

Kínai nyelvleckék Tajvanon

A kezdeti sokk után szerencsére azért sok jó és hasznos is történt kínai szempontból. Bejártuk a város mellett lévő Elefánt-hegyet, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Taipei 101 toronyra.

Taipei 101 torony

Túrázás közben Juditnak tanítgattam néhány alapvető kínai kifejezést. Egyszer csak egy középkorú hölgy a szavamba vág, hogy azt a szót bizony nem úgy ejtik, hanem egy másik tónussal, majd rögtön, mosolyogva, rögtönzött kínai órába kezdett: elmagyarázta, hogy miért és hogyan kell ejteni, majd párszor begyakoroltatta velünk, és mielőtt felfoghattuk volna, hogy mi történt, ő már rég eltűnt az egyik csapáson. Szívmelengető érzés volt.

Alapvetően ezért jó kínaiul tanulni: mert még mindig furcsának számít, ha egy nyugati ember beszéli, és erőfeszítést tesz rá, hogy megtanulja azt, éppen ezért a helyiek extrán kedvesek és segítőkészek. Szó szerint, kérni sem kell a segítséget, azonnal megkapjuk.

Annak ellenére, hogy az alapjaim megvoltak, nem éreztem magabiztosnak magamat. Rengeteg helyzetben előjött a jó öreg gyíkagy, és elkezdte mondani, hogy “úúúúúgysem tudod, hogy mondják, hagyd a francba, beszélj inkább angolul, vagy pantomimezz, akkor legalább nem égeted be magad annyira!”

Ami meglepő volt számomra, hogy még mindig, minden egyes alkalommal újra és újra meg kell győznöm magamat, hogy nyissam ki a számat és próbáljak meg kommunikálni, aztán majd utána ráérek aggódni, hogy mit válaszoltak.

Ez az érzés bénító.

Mi van, ha nem értem, amit mondanak? Teljesen hülyének fogok kinézni. Hiába kérdezem meg, hogy hol van az éjszakai piac, ha egy szót sem értek a válaszból.

De nem, nem, nem.

Akkor is rá kell kényszeríteni magam és hegyezni a fülemet. Legtöbbször kiértettem kulcsszavakat, de nagyon sokszor fogalmam sem volt arról, hogy mit mondtak. És itt nem kell részecskefizikára gondolni, mert volt, hogy a kávézóban azt sem értettem, hogy akkor én most itt akarom meginni, vagy el akarom-e vinni a kávét.

Szóval: küldetés teljesítve, sokszorosan is. Bőven sikerült beégetni magam, a legkülönbözőbb helyzetekben.

Bevallom, többször előfordult, hogy megfutamodtam és inkább meg sem próbáltam a kínait (mikor nagyon fáradt voltam – meglepő, hogy mennyire hatással van az ember teljesítményére!).

Ugyanakkor volt egy csomó jó élményem is, amikor viszont tényleg értették, amit mondtam, és én is megértettem, amit ők. Akkor éreztem, hogy megérte azt a majd 100 óra befektetett időt a tanulás.

Ezekben a helyzetekben általában felbátorodtam – ha valaki érdeklődést mutatott, azonnal ráugrottam a lehetőségre és kifaggattam, hogy ezt meg azt hogy mondják, hogy hívják ezt, hogy ejtik azt. A tajvani utcai kajaárusok valószínűleg még most is az értetlen európai gyerekről beszélnek, aki azt akarta megtudni, hogy hogy mondják a lazac sushit mandarinul.

Nem mindig volt pozitív a tapasztalat.

Nagyon szeretek olyan helyeken kajálni, ahol a helyiek esznek – itt viszont aztán esélyünk sem volt az angollal. Sem szóban, sem a menüt tekintve.

Volt olyan hely, ahol egyszerűen észre sem vettek minket. Bementünk, leültünk, tanulmányoztuk a dolgokat, láttuk, hogy mindenki rendelését felveszi a pincér, rajtunk meg átnéznek. Megpróbálkoztam egy erőtlen kísérlettel a pultnál, de ott sem hederítettek ránk, így megalázva inkább kerestünk egy másik helyet.

Ilyen ez. Rengeteg alázatot tanul az ember a nyelvgyakorlás során – még ha az egy mogorva kínai vendéglőstől is jön úgy, hogy egy szót sem szól.

Összességében nagyon jó volt az út, rengeteget láttunk, rengeteget ettünk, és úgy érzem, hogy merítettem egy nagy kanállal a kultúrából, ami arra sarkall, hogy tovább tanuljam a nyelvet. Már le is egyeztettem a következő órát italkin Cai Cannal. 🙂

Kérdés: érdekel-e a kalandom a kínaival? Írjak róla a blogon? Ha igen, milyen gyakran?

Tetszett ez az írás? Osszd meg másokkal is!

Ezek is tetszeni fognak

Olvasói sikersztori – Topa Judit

Judit klasszikus megszólalási parával küzdött és örök újrakezdőként vergődött az angoltanulás útvesztőjében. De nem adta fel, és akármennyire is félelmetes